Kurt Tucholsky (1890–1935)

A young couple from Weimar-era Germany set out on a vacation in Sweden. They rent rooms in Schloss Gripsholm and spend their days swimming in the lake and strolling through the countryside. They also receive visits from German friends as well. During one of their strolls they encounter a distraught young girl living in a children's home. Seeing that the girl appears abused, they decide to intervene and write to the girl's mother setting them against the evil woman who runs the children's home.

The story is a light, summer story and shows a lot of Kurt Tucholvsky's famous wit. The German in the book is, however, somewhat of a challenge since one of the characters regularly speaks Plattdeutsche and the two main characters frequently add endings to their German words to give themselves a Swedish accent.… (altro)

Ennek a könyvnek az a szerencséje, hogy az öregapjának szólított*. Tucholsky egy fiktív levélváltással indít kiadója, a legendás Rowohlt és saját maga között, amiben az öreg Ernst arra kéri szerzőjét, hogy legyen szíves valami könnyű nyári szösszenetet összedobni, mert azt veszik a népek. Aztán úgy fest, ez a párbeszéd nem is fiktív, mert mintha Tucholsky valóban olyan könnyű nyári szösszenetet dobna össze, amilyet venni szoktak a népek: kedélyes atmoszféraregényt egy svédországi nyaralásról, romantikával, meg minden. Amolyan ujjgyakorlat egy kiváló képességű írótól – kicsit eklektikus, és helyenként meglepően buja. Aztán némi testidegen anyagként beúszik a képbe egy kislány, akit ki kell menteni gonosz felvigyázónője karmai közül, és itt mintha kicsit a giccsbe hajlanának a dolgok. Ugyanakkor mégis azt mondom, kell ez a kislány, mert 1.) nélküle aztán tényleg, de tényleg nulla felé konvergálna az, amit parasztosan cselekménynek szoktunk nevezni 2.) ez a szál szolgáltatja a mélyebb tanulságot is, nevezetesen: hogy ha az ember rosszat lát maga körül, akkor nem maradhat passzív, még akkor sem, ha úgymond „semmi köze az egészhez”**. A gondok aztán megoldódnak, a nyár véget ér, hőseink pedig belehajóznak a lemenő napba… Ami nyálas egy dolog, de most speciel jól esett.

* A másik szerencséje, hogy Engel Tevan István illusztrálta. Megkapóan. Amiről nekem megint eszembe jut, mennyire hiányoznak a minőségi kísérőképek a mai szépirodalomból. Meg az is, hogy nem először tapasztalom: ami az írott szövegbe a kor cenzori hozzáállása folytán nem fér bele, az egy illusztrációban simán elcsúszik. Vajon miért? (És itt most egész konkrétan a női nemi szőrzetre gondolok. Mármint célzok. Vagy mi.)
** A könyv cselekménye a ’30 években játszódik, valamikor Hitler hatalomra jutása után, de még az Anschluss előtt. Ettől függetlenül magáról a nevezetes degeneráltról meg az egész rezsimjéről csak egyetlen esetben történik említés: a Svédországba tartó kompon utalnak rá a szomszéd asztalnál ülők. Ugyanakkor nem tűnik nagy bátorságnak kijelenteni, hogy Adrianiné, a rábízott gyerekeket embertelen presszúra alatt tartó szörnyeteg tulajdonképpen a fasiszta állam analógiája, akinek a helyére oda kell képzelni a náci tisztségviselőket (esetleg magát a szánalmas főnyomoroncot), a neveltek helyére pedig a megalázottan kussoló néptömegeket.
… (altro)