Csodálkoztam volna, ha a szépírók közük nem Háy adja ki az első könyvet karantén-témában. Eme napló első bejegyzése az idei március második felére datálható, júliusra pedig már el is olvastam, most mondja valaki, hogy lusták a magyar kiadók. (Vagy én.)

Van a kötetben amúgy egy mondat, ami nekem megvilágító erejű volt. "Az üres lap és a semmi nem jut eszembe típusú írói sirámok a szemfényvesztéshez tartoznak, mert mi a fenének ül le egy ember az üres lap elé, ha nincs a fejében semmi." Igen, Háy ilyen író. Neki nem kell térden állva könyörögnie a Múzsának, hogy dobjon pár mondatot. Kikaparja azokat magának. Ha minden nap írnia kell, akkor talál valamit, ami megírható. Ha drága a szilva a boltban, arról eszébe jut egy gyerekkori történetecske a szilváról, azzal megvan három oldal. De ha olcsó a szilva, az se baj, majd elmélkedik két oldalt mondjuk a távolságról, írói mesterségről, ami a keze ügyébe kerül, megoldja. Nyelve a bejáratott háyizmusokra épül, könnyű tollú, álnaiv tónus jellemzi, ezekkel rutinszerűen hozza is a kötelezőt - bár a filozofálgatasokhoz ez a hang hitem szerint túl puha, túl folyós. (Nem csoda, hogy bár első ránézésre sok Háy-mondat kívánja, hogy kiidézzük, de második ránézésre már azt gondolom, minek.) Összességében a Háy-i életmű mellékes, de aranyos tajtékja a kötet, az évi egy Háyból ez jutott 2020-ra. Jobb is, rosszabb is lehetett volna.

Mindenesetre azt gondolom, nem ártana, ha Háy többet kotlana a kéziratain. Talán ha ritkábban jelenne meg, több ideje lenne combosítani a műveket. Úgy érzem, túlzottan a lanyha rutinra hagyatkozik, nem tesz bele annyit, mint lehetne. ( )