Háy János

Az első érzésem ennél a könyvnél a megkönnyebbülés és az öröm volt. Szerencsére Háy felhagyott a Mélygarázs-kísérlettel*, és visszatért azon dolgokhoz, amit ismer: a gyermekkori tájak érzékeny világába. Aztán ahogy telt az idő, egyre csökkent az örömöm. Meg is mondom, miért.

Ha száz év múlva egy vállalkozó szellemű irodalomtörténész megírja a mai magyar regények krónikáját, az egyik fejezetnek bizonyosan azt a címet adja majd, hogy: Tyúkszaros gyermekkorom**. E címszó alatt találjuk majd azt a töménytelen művet, melyben az én-elbeszélő főhős (akinek életrajza több ponton egyezést mutathat a szerzőével) cseperedik egy Isten háta mögötti faluban, és az író az őt érő megaláztatásokból megkísérel katedrálist építeni. Nagy hagyománya van ennek a műfaji kategóriának Magyarországon, és bár én nem különösebben vagyok híve, de ettől még a Napra jutni akár még tetszhetett volna. Azonban ebben a témában két éve Borbély Szilárd már lerakott az asztalra egy könyvet, mit egy könyvet: a könyvet. Ebben elemi erővel és tökéletesen szerkesztve tárta elénk ennek a világnak a borzalmait – ehhez képest Háy könyve (talán a szép keretnovellák kivételével) nem csak hogy nem mond semmi újat, hanem helyenként kifejezetten unalmasan hat. Mondhatni, Nincstelenek light. Nem azt mondom, hogy rossz, csak épp nekem Háy túl finom ehhez a munkához, ahhoz viszont nem elég finom, hogy ízig-vérig költészetet csináljon belőle. Sajnos.

* Jelesül: hogy megkísérelte magát biztonsági őrnek, meg valamilyen nőnek képzelni. Ha jól rémlik. Viszont ő se nem biztonsági őr, se nem nő, és igazából nem is tud úgy csinálni, mintha. Szerintem.
** Nem pejoratív címkének szánom – valószínűleg e könyvek központi szereplői is így fogalmaznák meg a kategóriát.… (altro)

Csodálkoztam volna, ha a szépírók közük nem Háy adja ki az első könyvet karantén-témában. Eme napló első bejegyzése az idei március második felére datálható, júliusra pedig már el is olvastam, most mondja valaki, hogy lusták a magyar kiadók. (Vagy én.)

Van a kötetben amúgy egy mondat, ami nekem megvilágító erejű volt. "Az üres lap és a semmi nem jut eszembe típusú írói sirámok a szemfényvesztéshez tartoznak, mert mi a fenének ül le egy ember az üres lap elé, ha nincs a fejében semmi." Igen, Háy ilyen író. Neki nem kell térden állva könyörögnie a Múzsának, hogy dobjon pár mondatot. Kikaparja azokat magának. Ha minden nap írnia kell, akkor talál valamit, ami megírható. Ha drága a szilva a boltban, arról eszébe jut egy gyerekkori történetecske a szilváról, azzal megvan három oldal. De ha olcsó a szilva, az se baj, majd elmélkedik két oldalt mondjuk a távolságról, írói mesterségről, ami a keze ügyébe kerül, megoldja. Nyelve a bejáratott háyizmusokra épül, könnyű tollú, álnaiv tónus jellemzi, ezekkel rutinszerűen hozza is a kötelezőt - bár a filozofálgatasokhoz ez a hang hitem szerint túl puha, túl folyós. (Nem csoda, hogy bár első ránézésre sok Háy-mondat kívánja, hogy kiidézzük, de második ránézésre már azt gondolom, minek.) Összességében a Háy-i életmű mellékes, de aranyos tajtékja a kötet, az évi egy Háyból ez jutott 2020-ra. Jobb is, rosszabb is lehetett volna.

Mindenesetre azt gondolom, nem ártana, ha Háy többet kotlana a kéziratain. Talán ha ritkábban jelenne meg, több ideje lenne combosítani a műveket. Úgy érzem, túlzottan a lanyha rutinra hagyatkozik, nem tesz bele annyit, mint lehetne.… (altro)

Nem t'om, rám nem hat a Háy-varázs. Nekem az ő szövegei túl terjengősek, folyósak, tele vannak indokolatlan kitérőkkel, ha pedig társadalmi kérdésekről kezd beszélni, az számomra szinte mindig lapos. Nyilván komplett életet le lehet élni ezzel a hiányossággal, és ha valaki azt kérdezné, miért olvasok akkor Háyt, hát... nemigen tudnék mit felelni. Talán csak annyit, hogy folyton várom, mikor találja meg újra azt a minőséget, a hang és a téma egységét, amit mondjuk A gyerek-ben olyan magától értetődően abszolvált. Meg aztán: a legtöbb Háy-könyv legalább nem fáj. Könnyen átszalad rajta az ember, érzi, a szerző képes és szeret írni, és hát végül is ez is valami.

Viszont ez a könyv idegesített picit.

Először arra gondoltam, azért, mert Háy olyasmiről ír, amit nem ismer. Itt van például Kötter, aki ellenszenves pozőr (véleményem szerint), de legalább látott már élő cégvezetőt. Háy esetében erre nem vennék mérget. Gyanítom, csak azért választott egyet főszereplőül, hogy ezzel felkínáljon egy kézenfekvő analógiát: itt van egy ember, aki vállalatokat igazgat, ujja a kapitalizmus ütőerén, aztán tessék, a saját életét sem tudja menedzselni. Aztán haladtam tovább, és arra jutottam, más is van. Az, hogy ez egy voyeur-regény. Olyan szöveg, aminek írójának eszében sincs azonosulni a főhőssel, csak kívülről nézi annak kínlódásait. Ezzel pedig - mondanom sem kell - az olvasót is megfosztja az empátiahasználat lehetőségétől. Ezzel a szemszöggel pedig az a baj, hogy ha nem tudok azonosulni, akkor a könyv sem lesz más, mint kukkolás: belesünk a kulcslyukon, szörnyülködünk picit, aztán hazaballagunk. Nem érzem, hogy megtanítana valamire, hogy megismertem volna a másik oldalt is azzal, hogy szembesülni voltam kénytelen a vele kapcsolatos előítéleteimmel. Mindennek fényében pedig a háy-i trükköt, miszerint E/2-t használ ("te is cégvezető vagy") sem éreztem többnek, mint üres gesztusnak.

"A cégvezető mi vagyunk" - szól a fülszöveg.
"Na persze" - szólok én.… (altro)

Ez a könyv, úgy gondolom, a lehető legszokványosabb Háy-könyv. Elbeszélői nyelve voltaképpen gyermeknyelv*, témája pedig a kötet zömében a gyermekkor tere. A lényegesnek látszó eltérésből - hogy Háy ezúttal egy cigánylányt beszéltet - két specifikum következik, de szerintem mindkettő sokkal marginálisabb, mint amilyennek elsőre tűnhet.

Az első specifikum már az első mondaton látszik: a nyelv. Háy ugyanis az egész történetkígyót átpréseli valamin, amit ő az elbeszélő hiteles nyelvi közegének vél. "Vótunk", "unnya", "mer attó á egy ház", stb. Ez a nyelvi közeg egyfelől megnehezíti a befogadást, másfelől viszont autentikussá teszi a szöveget - már ha. Ehhez ugyanis az kell, hogy elhiggyük, ez a nyelv csak úgy "jön" Háyból, nem pedig konstruálta. Nos, maradjunk annyiban, hogy én az utóbbit éreztem.

A második specifikum maga a történetkígyó, ami tulajdonképpen egy halom harsányra színezett szociográfiai közhely a mélyszegénységben élő cigányságról: vályogházak, családon belüli erőszak, alkoholizmus, szegregáció, bűnözés. Jegyezzük meg, érdekes elemek is felbukkannak - például a roma közösségen belüli valóban létező rasszizmus. Mert az már csak úgy van, hogy a legnyomorultabb körülmények közt élőnek is kell valaki, akit lenézhet, akit megbélyegezhet - így fordulhat elő, hogy az elbeszélő is kijelöli a megvetendő csoportot: az "oláccigányokat", akik lopnak, csalnak, isznak, miattuk nem lehet az egyről a kettőre jutni. Szóval nem érdekesség nélkül való a kötet, de azért mindent összevetve jellemzi az, ami a Háy-szövegekben idegesíteni szokott: hogy a szerző hajlamos túlírni mindent. Mert annyira szeret írni, nem is bírja abbahagyni, gondolom én.

Biztos fontos könyv, a maga módján. Azt sugallja, hogy szerzője mély empátiával igyekszik belehelyezkedni a vizsgált csoport tagjainak fejébe. (Tessék, a Cégvezető-ből az empátiát hiányoltam, most megkaptam.) Ugyanakkor van egy kellemetlen érzésem - hogy ez a regény igazából nem több, mint egy irodalmi szafari. Az olvasó lemegy a sötétség mélyére, visszajön, és azt mondja: "Nahát, ma is tettem valamit szerencsétlen embertársaimért: elolvastam róluk egy könyvet." Persze ezt nem vetem Háy szemére, írótól dőreség lenne többet várni. Ugyanakkor az a gyanúm, hogy ezt a könyvet lehet máshogy is olvasni. Úgy, hogy az elbeszélő előítéletességét (nyilván tévesen) az írói előítéletességgel feleltetjük meg. Ebben az esetben a predesztinációt látjuk meg a könyvben - hogy ezek "ilyenek", mert "előjön belőlük a vérük". Hogy a sztereotípiáink vissza vannak igazolva. Én ezt egy nagyon rossz lehetséges olvasatnak gondolom. De nyilván ez az olvasat Háy fejében meg se fordult. Bár attól még - azt hiszem - tehet róla.

* Ezt pontosítani kell. Háy elbeszélője, mint a regény derekán kiderül, nem gyerek. De lényegét tekintve végig gyermeknyelvet használ, egyfajta gyermeki pszeudologika szerint felépített, háyian álnaiv mondatokat, feltételezem, azért, mert szerinte az elbeszélő műveltségével és érzelmi érettségével ez kompatibilis. Vagy azért, mert ehhez ért a legjobban.… (altro)