Béla Köpeczi (1921–2010)

Ahhoz bizony le kell tenni valamit az asztalra, hogy az ember egy papírpénzről bámulhassa kései ükunokáit. Valami nagyszabásút, valami elképesztőt, valamit, amitől az ország sorsa más irányba fordult. Rákóczinak ez sikerült, és ez nagy dolog, aminek értékéből mit sem von le, hogy ha továbbra is így romlik a forint, akkor hamarosan a papír ötszázasoktól is elbúcsúzhatunk, a fejedelem pedig Kossuth, Ady és Petőfi sorsára jutva eltűnik a pénztárcánkból. Közben meg azért nem olyan nagyon világos, Rákóczinak voltaképpen mit is köszönhetünk. Oké, rebellis családból származott, vérében volt a pártütés – a Habsburg átnevelési kísérlet is kudarcot vallott nála. Tagadhatatlanul bátor tett volt részéről, hogy a nép hívó szavára felneszelt, és feladva a nyugodt nemesi életet, vállalta egy szabadságharc menedzselésének minden kockázatát. Ugyanakkor az említett szabadságharcról nem sokat tudunk, valljuk meg. Rémlik ugyan valami Tenkes kapitánya, az erősebb történelmi affinitással rendelkezők pedig tán Vak Bottyánról is hallottak harangozni, de hogy volt-e valami eredménye, valami értelme az egésznek, azt nehéz megmondani. Igaz, 8 évig dacoltak a kurucok a labanc túlerővel (Kossuthék negyedennyi ideig se bírták), de a 8 év alatt kábé minden nagyobb nyílt ütközetben kikaptak tőlük, szóval igazából nem is értjük, miképp húzták ki eddig.

Hozzáteszem, Köpeczi se a szabadságharc eseménytörténetével foglalkozik, úgyhogy ezek a „hogyan”-ok e könyv után is homályban maradnak. Ami őt érdekli, az Rákóczi, az államférfi. Ahogy érzékelem, a Szekfű Gyula-i Rákóczi-képet kívánja módosítani, cáfolja, hogy a fejedelem holmi ködkergető lett volna, aki irreális terveket erőltetve törvényszerű vereségbe rángatta bele az országot. Az ő Rákóczija igenis racionális figura, aki pontosan látta, mire vállalkozik. Egy olyan földre érkezett, ahol a jobbágy és a nemes között komoly érdekellentét feszült, ám nem létezett olyan harmadik erő (mondjuk egy számottevő városi polgárság), akikre rajtuk kívül lehetett volna támaszkodni. Egyiküket sem nélkülözhette mint szövetségest, ezért kötéltáncosként kellett egyensúlyoznia közöttük. Ugyanakkor a szabadságharc nem légüres térben zajlott, hanem egy nagyobb európai háború mellékhadszíntere volt: mégpedig a spanyol örökösödési háborúé, amelyet Franciaország vívott a Habsburgokkal és szövetségeseivel. Ebben a viszonyrendszerben pedig Rákóczi megértette, hogy akkor nyílik esély a célok elérésére, ha XIV. Lajost megnyeri, el is indította hát fürkészeit Párizsba, hátha ott leesik pár ezred a kamionról. Az ötlet nem volt rossz, de sajnos az osztrákok megverték a francia-bajor seregeket, úgyhogy némi anyagi támogatáson és pár tiszten kívül sokat nem láttunk a segítségből. A fejedelem el is kezdett másfelé tapogatózni, szóba került a lengyel trón, sőt, egy orosz szövetség is, de mindegyik terv dugába dőlt – a Történelem megint pikkelt ránk, csupa rossz lapot osztott. Rákóczinak tehát nem maradt más hátra, mint a fejedelem-szakmát felcserélni az írói pályára – szép mesterség az is. Nyugalmasabb.

(Amúgy ez a másik kérdéskör, ami Köpeczit még érdekli. Rákóczi, a Vallomások és az Emlékiratok írója. Erre áldozza a kötet harmadik harmadát. A tény pedig, hogy mindezt egy zárójeles megjegyzésben tárom elibétek, finom utalásként is értelmezhető, hogy ezt a harmadot kevesebb érdeklődéssel forgattam.)

Ha jó előre felkészülünk rá, hogy a kötet egy felettébb szűk szegmensét vizsgálja a Rákóczi-jelenségnek – tulajdonképpen csak a diplomáciát és az írott műveket -, nem csalódunk benne. Egészen gördülékeny, jól felépített szöveg. Külön hálás voltam, hogy bár a szabadságharcot végigkísérő jobbágy-nemes ellentét szinte kívánja, hogy osztálytudatos marxista nézőpontot erőltessünk rá, Köpeczi ezt egyáltalán nem viszi túlzásba. Rákóczija erős morális iránytűvel megáldott, eleven eszű, megnyerő személyiségnek tűnik, olyasvalakinek, aki nagyobb címletet is megérdemelne.… (altro)