István Kemény

Van ebben a kötetben egy finom kis amatőrség, ami bájossá teszi. Mert Kemény nem szégyell lelkesnek lenni, és bizony van bátorsága banalitásokat is mondani – egy olyan közegben, ahol az ember (hiúságból) inkább akar okosnak és hidegnek látszani, mint idealistának (amire olykor a butaság gyanúja vetül). Ezt mindenképpen értéknek tekintem. Ebből következik, hogy Kemény legfőbb ereje számomra a személyességében rejlik. Az irodalomtudomány egyébként is mindig valahol az objektív szakmaiság és a végletes szubjektivitás határvidékén billegett, úgyhogy nyilván bőven van helye benne a személyességnek – és ez úgy általában elmondható az ún. „magyar lelkiállapottal” foglalkozó esszékre is. (Pláne, hogy próbálja csak meg valaki egymástól ezt a két témát határozottan elkülöníteni. Mondjuk Ady esetében.) De azért egy picivel több határozottság („keménység”, höhöhö) nem ártott volna. Néha ugyanis úgy éreztem, a szerző pótléknak használja a személyességet, amikor nem tud vagy nem mer valamit konkrétan kimondani. (Most súgok egy titkot, nosza, hajoljatok közelebb: néha én is szoktam így alibizni egy-egy értékelésben. Innen gondolom, hogy egyes helyeken Kemény is alibizik.) Talán ez az, ami enyhén zavart – én az esszét olyan műfajnak gondolom, ami végső soron felvállalt állításokra épül, és elszomorít, ha maszatolást, túlzott óvatoskodást érzek benne. Ettől függetlenül nincs kétségem, hogy egy jó szerző jó kötetét olvastam.… (altro)