Olyan volt nekem ezt a könyvet olvasni, mint mikor az ember egy magyar gyártású sorozatot néz a tévében, és egyszer csak arra gondol, hogy hát igen. Ez olyan, mintha nem is magyar lenne. Ez valahogy… valahogy profibb annál. Az egy dolog, hogy Ungváry elképesztő tudásanyagot használ fel: az embernek az az érzése, név szerint ismeri a védelemben részt vevő összes katona nevét, sőt – és sajnos – szándékában is áll felsorolni őket. Amiben a kötet nóvum, az a kortárs hadtörténet nyugati elemeinek felhasználása. Legjobb tudomásom szerint ugyanis – de javítsanak ki a történészek, ha tévedek – először kezelte egyenértékűnek nagymonográfiában magyar történész a klasszikus „felülről” szemléletet az egyéni tapasztalattal, katonák, civilek, támadók és védők személyes élményének leírásával.

Amúgy meg Budapest ostroma egy igazi pokol volt. Ez egyfelől Hitler fixa ideájára volt visszavezethető, aki valamiért úgy gondolta, itt kell megmenteni a Harmadik Birodalmat – nem véletlen, hogy ’45-ben egy ideig az összes német páncélos harmada tartózkodott országunkban, pedig akkor már a szovjetek északon hatvan kilométerre megközelítették Berlint -, és ezért egyáltalán nem gáz feláldozni a magyar fővárost tokkal-vonóval együtt. Ennek eredménye volt ez a több mint három hónapig húzódó brutális eseménysor, ami magán viselte a városostromok összes jegyét a lóhúsevéstől a nemi erőszakokon át a hídrobbantásokig. Az egészet pedig megkoronázták a „Kitörés” nevű rémálommal – amikor ugyanis már tényleg minden remény elveszett (amúgy se volt sok, mondhatni, semmi), már tényleg minden élelmiszert, lőszert és energiát feléltek, az a pazar ötletük támadt, hogy nem megadják magukat, hanem egyszerűen nekirontanak a rétegzett orosz állásoknak, ahol lelövöldözték őket, mint az agyaggalambokat. Nyilván erre az eseménysorra sok mindent lehet mondani, diktálhatta a kétségbeesés, a fogságba eséstől való félelem, de bátorságnak csak akkor tekinthető, ha a bátorságban integráns része a következmények átgondolására való képtelenség is. Ungváry ezt az egész sokrétű eseménysort, a sztálini és a hitleri hadsereg közé szorult, saját retardált nyilasaival is megvert szerencsétlen város sorsát elképesztő erővel és precizitással képes megjeleníteni. Egy biztos: nehéz lesz úgy végigmenni ezek után a könyvben leírt helyszíneken (a Vérmezőn, a Széna téren, a Városmajorban), hogy az embernek ne ugorjon be rögtön a porig égett, rommá gyalázott épületek képe. És hogy voltaképpen mekkora csoda, hogy ez az egész újra felépült.

Végezetül pedig hadd tegyek ide egy részletet a 15 éves Deseő László naplójából, aki az ostrom egy különösen neuralgikus pontján, a Mészáros utcai frontvonal egyik lakásában élte meg az eseményeket. Mert szerintem kevés ennél plasztikusabb mondat született a háborúról.

“1945. II. 10.
Negyed 10. Az egyik katona a szalonablakból leselkedett ki (a kis kíváncsi), lelőtték. Fejlövést kapott. Amikor a szalonban jártam és az ablak alatt, ahol őt kilőtték, átbújtam (mivel mutatkozni nekem sincs kedvem) belenyúltam véletlenül a földön szétfolyt agyvelős vérbe. Ebéd közben jutott az eszembe, hogy még azóta nem mostam kezet. Azért ettem tovább nyugodtan. Kezet mosni luxus. (...) Már az óvóhely feljáró felől is lőnek. Ilyennek képzeltem a háborút. Most már nagyon unom.” ( )