Olvasás közben többször felmerült bennem a kérdés, hogy miért olvasok én az okkultizmusról. Rögtön válaszoltam is magamnak: azért, mert érdekel. Ekkor viszont ki is javítottam magamat, hogy Kuszma, téged nem annyira az okkultizmus érdekel, mint inkább valami, amit talán az okkultizmus pszichopatológiájaként lehetne körülírni: hogy miért kötelezik el magukat e homályos tan mellett különben izgalmas és kreatív elmék, és miért habzik fel bizonyos történelmi korokban az ezoterizmus népszerűsége, hogyan tesznek szert ezek a gondolatok elképesztő, mondhatni, irreális népszerűségre. Maga az okkultizmus tőlem amúgy elég távol áll, elsősorban azért, mert (tapasztalatom szerint) két olyan alapgondolatra épül, amit finoman szólva is kritikával kezelek. Az egyik a korrespondencia-elv – hogy az égi meg a földi dolgok megfeleltethetőek egymással, és ha a mondjuk egy földi szimbólumban sikerül megragadnunk egy égi jelenség esszenciáját, akkor tulajdonképpen foglyul ejthetjük azt. Ez az, amit Hermész Triszmegisztosz Smaragdtáblájának első elve úgy fogalmaz meg, hogy: „Minden hazugság nélkül igaz, biztos és teljesen valószerű, hogy minden, ami alattunk van, olyan, mint mindaz, ami felettünk van, és minden, mi felettünk van, olyan, mint mindaz, ami alattunk van.” Ez a gondolat felbukkan az asztrológiában, a tarot-kártyában és a kabbalizmusban, vagy akár a homeopátiában is – azonban szerintem nem több bizonytalan analógiánál, ami tulajdonképpen esztétikailag („mert így szép és harmonikus”) kíván bizonyítani valamit, amit tudományosan képtelen*. Ettől függetlenül az okkultizmus állításai nagyon szép metaforák lehetnek – de igazságként tekinteni rájuk elhamarkodott reakció. A másik alapgondolat pedig az, hogy létezik egy titkos ősi tan, ami csak a beavatottak számára elérhető, és ami kulcsot ad a világ teljes megértéséhez (vagy akár uralásához) – a magam részéről viszont erősen kételkedem abban, hogy mondjuk ha a már említett Hermész Triszmegisztosz kétezer éve írt egy szöveget, az a XXI. század emberének is releváns információkat képes közvetíteni. Legalábbis nem relevánsabbakat, mint amelyiket bármelyik nyilvános vallás is közvetít már több ezer éve. Szerintem a titkos szövegek iránti vonzódás csak annak a nagyon is emberi vágynak a tükröződése, hogy zárt közösségeket hozhassunk létre, aminek magasából lenézhetjük a pórnépet. Vegytiszta sznobizmus.

Maga az okkultizmus amúgy vitán felül gazdag és érdekes gondolatkör, és szinte lehetetlen úgy nyilatkozni róla, hogy az ember ne keveredjen bele az ellentmondások szövedékébe. Ez azért van, mert szinkretista tanról beszélünk, ami hajlamos magába olvasztani mindent – a kereszténység gnosztikus irányzatait éppúgy, mint a buddhista vallást, a feminizmust éppúgy, mint a rasszizmust. Így aztán az okkultizmuson belül elképesztően elütő árnyalatok képesek létrejönni – intellektuális tartalmukat tekintve, és morális minőségükben is. Ezért is szerencsés, hogy ez az egyenletes színvonalú tanulmánykötet az orosz viszonyokra korlátozza magát – így kezelhető mennyiségű információt kell csak vizsgálnia. Persze így sem lesz minden részletre kiterjedő munka (azt hiszem, ez nem is volna lehetséges), de egy rendkívül szép, egymásra épülő ívet ír le a XIX. századtól egészen a Szovjetunió felbomlása utáni időkig. Azért meg külön dicséret illeti a kötetet, hogy a nyitó- és zárótanulmányok (Berenice Glatzer Rosenthal tollából – vagy írógépéből, esetleg klaviatúrájából, mit tudom én) önállóan olvasva is használható képet nyújtanak a kérdéskörről, így az időhiányban szenvedő érdeklődők elég, ha csak ezeket dolgozzák fel.

Oroszország azért tökéletes terep egy ilyen vizsgálat számára, mert az általános válságérzet mindig felerősíti a tömegben az ezotéria iránti vágyat – a XIX. század végétől kezdve pedig Oroszhonban volt válság dögivel. Az abszolutista cárizmus eresztékei recsegtek-ropogtak, nyugatról áramlottak be szocialista tanok éppúgy, mint az asztaltáncoltatás divatja. A költők új utakat kerestek, és az okkultizmus által felajánlott csodás metaforák pedig nem tévesztették el náluk a hatásukat. Közben az intézményesített egyházak egyre inkább elveszítették tekintélyüket, részben a felvilágosodás beszivárgó eszméi miatt, részben pedig azért, mert képtelenek voltak megoldást ajánlani az orosz tömegek problémáira. Ugyanakkor az erős orosz misztikus-szektás hagyományok kiváló alapot teremtettek arra, hogy a kiüresedett vallásos érzület helyét az okkultizmus foglalja el. Mindez egy olyan jelentős okkult közösséget hozott létre, amelyet még a forradalom sem tudott megsemmisíteni – a kötet szerzői rámutatnak, hogy a tanok utórezgései még a szocreál irodalomban vagy épp Lenin mauzóleumának alakjában is felbukkannak, sőt bizonyos elemek még a legfelsőbb vezetők gondolataiba is beférkőztek. Ahogy például a sztálinista retorika folyamatosan mintegy ráolvasásszerűen mantrázta, miképpen változtatja meg az új rend a jövőt, és hogyan hajtja uralma alá a természetet, az emlékeztet egyes okkult gondolkodók beszédmódjára. Az meg már csak hab a tortán, hogy a sokszínű okkultizmus a fű alatt veszteség nélkül átvészelte a szovjet évtizedeket, és a hidegháború végeztével újult erővel bukkant fel ismét a felszínre. Talán éppen azért, mert a válság még most is tart. És hát gondolom, tart még egy ideig, amíg páran hasznot húznak belőle.

* "Az okkult tanokra jellemző az a fajta gondolkodásmód, amely figyelmen kívül hagyja az empirikus valóságot. Ez a gondolkodásmód nem tesz különbséget a szavak és dolgok, a szó szerinti és a metaforikus nyelv között. A szavakat úgy kezeli, mintha a dolgok ekvivalensei volnának, és helyettesíthetnék őket. Az egyik manipulálása egyúttal a másik manipulálását is jelenti. Az analógiák nem a magyarázat eszközei, amelyek vitathatók és igazolhatók, nem is heurisztikus eszközök, amelyek segítségével ellenőrizhető, korrigálható és szükség esetén elvethető modellek alkothatók, hanem kozmikus összefüggések megértésének olyan módjai, amelyek tárgyiasítják, megmerevítik és végső soron eluralják a gondolkodást, és amelyen keresztül az okkultista a világot érzékeli." ( )