Izgatottan vártam ezt a könyvet, mert Kun Boldog Észak-ját a sok vitatható Aegon-díjas közül a kevés vitathatatlannak tartottam* – teljesen új színt vitt a kortárs magyar prózába azzal, hogy tisztán, értelmezhetően elmondott egy történetet. Nem volt benne semmi firlefranc, se posztmodernség, se minimalizmus – csak mentek a szereplők A pontból B pontba, és közben mindenféle érdekes dolog történt velük, és az egész végül ívbe rendeződött. (Ami technikailag ebben az esetben azt jelenti, hogy a végcél, B magasabb komfortérzetű hely, mint az A pont. Ez amúgy a happy end egyik, kiváltképp kacifántos definíciója.) Kis csúsztatással: amíg a mai magyar prózában tömkelegével akadnak olyan könyvek, amit a történet nélküli forma jellemez, addig Kun megteremtette a forma nélküli történetet. A Megint hazavárunk olvasása során viszont időnként tanácstalanul vakargattam a fejem. Mi történt itt? Kun szintet lépett? Eljutott a forma és történet nélküli történethez?

Kun regénye elméletileg egy Kun Árpád nevű emberről szól, aki családostul Norvégiában megy szerencsét próbálni. Ám ebből a vonalból meglepően kevés jut nekünk – igazából egy Kun Árpád nevű linkóci értelmiségi jellemfejlődéséből kapunk ízelítőt. Ami azt eredményezi, hogy sorjáznak a gyermekkori, kamaszkori, fiatal és érett felnőttkori emlékek a sörétet hányó sastól kezdve a gyermek székrekedésének naturális taglalásáig – de olyan eklektikusan, hogy ez a könyv helyenként nem is regénynek, hanem egy regény paródiájának tűnik. Néha rosszmájúan arra gondoltam, hogy ha ugyanezt a szöveget mondjuk Kodály Zoltán írja meg mint önéletrajzot, akkor bravó és hurrá – neki lehet állni megkeresni az életrajz és az életmű között az összefüggéseket. Csakhogy ezt a szöveget „csak” Kun írta – az életrajznak tehát az életműt is pótolnia kell. De vajon pótolja?

Ami miatt mégis, mindennek ellenére tudom ajánlani ezt a könyvet (és tudom ajánlani, amin magam is meglepődtem kicsit), az egyszerűen Kun stílusa, ami ismét olyan tiszta, plasztikus és meghőköltetően őszinte, hogy már önmagában benne tartja az olvasót a szövegben. Itt van ez a Kun, aki jó posztkádári magyar emberként nagy lelki nyugalommal élősködik a társadalmon: a francia szociális rendszert jogtalanul pumpolja, a MÁV-ot átveri, a párizsi plázákból CD-t lop, és eltöri az ujját, hogy megússza a katonaságot. Családja egy tragédia, első felesége elhagyja, normális állása csak időszakosan akad. Szerencsétlen egy fazon, valljuk meg. De még egy ilyen fazon is képes lehet arra, hogy révbe jusson: két gyerekkel és egy (második) asszonnyal befészkelje magát egy fjord tövébe, hogy végül – magyar író legyen belőle. (No azért norvég író nem lett – de még lehet.) Mi ez, ha nem boldog végkifejlet? No jó, nevezzük inkább boldog végkifejlet light-nak, de hát pont ez a lényeg – hogy a kicsit jó néha jobb, mint a nagyon jó. Kényelmesebb.

* Az adott év amúgy (érthető okokból) inkább Borbély Nincstelenek-jétől volt hangos, ám ő tragikus okokból nem kaphatta meg a díjat. ( )