Két megjegyzés:
1.) Az első kisregényt úgy olvastam el, hogy este levetettem magam az ágyra, és addig nem mozdultam, amíg vége nem lett. (A lapozáshoz elengedhetetlenül szükséges kézmozdulatoktól eltekintve.)
2.) Amint vége lett, szembesültem vele, hogy erről nagyon nehéz lesz értékelést írnom.

Az első pont következménye, hogy nagyon rosszat nem mondhatok a kötetről. Ha egy szöveg 150 oldalon keresztül hason fekve tart, az nyilván tud valamit. A második pont viszont némi disszonanciát ígér. Ugyanis azt jelzi, a műből hiányzik valami: rétegzettség, mélység, olyasmi, amit az ember csak a történetet lehántva tud kibontani*. Használhatnám a "felszínes" szót, de az túl ítélkezőn hangzik. Inkább úgy fogalmaznék, a szerző alapvetően történetközpontú, amihez amúgy minden adottsága meg is van. Mert ezek a kisregények jól vannak elbeszélve. Látszik, Szöllősi fejben megrajzolta az ívet, amit a szereplőknek be kell járniuk, okosan megtervezte a csattanóig az egész miskulanciát. A fokozatosság elvét felhasználva képes hatást kifejteni az olvasóra, izgalomban tartani őt, amíg el nem érkezünk a végjátékig. Az első perctől az utolsóig lendületben marad, amiben nem kis szerepe van annak, hogy kifejezetten bátran támaszkodik a párbeszédre mint eszközre. (Ez itthon nem megvetendő képesség ám.) Egyszóval: profi. Úgyhogy nem is mondok rosszat a kötetre. Köszönöm, hogy lekötött.

* Pedig az első kisregényben benne van egy nagyon erős mondanivaló lehetősége, kár, hogy Szöllősi -SPOILER következik! - a végével tulajdonképpen zárójelbe teszi az egészet. ( )