Mit nekem, te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája! Hiszen idén abban a példátlan szerencsében volt részem, hogy a XX-XXI. század két meghatározó írójától is sikerült egy-egy meghatározó regényt elolvasni – mégpedig eredeti nyelven. Ez a két író Krasznahorkai, és most: Nádas Péter. Momentán ez az a dolog, amiért tartom szerencsémnek, hogy magyar vagyok – mit csináljak, nem bizserget sem a gazdaságunk dübörgése, sem az, hogy politikai vezetőink egyre potensebbek, már ami a maszkulin verbalitást (köznapi nevén: tuskóság) illeti. És hát bízom benne, ez az, ami számít, hogy generációs távlatból nézve a „magyar” azt jelenti majd: Kertész, meg Esterházy, meg Krasznahorkai, meg Nádas, nem a balkáni retorikát.

Amúgy meg mit is mondhatnék a könyvről – mit lehet mondani egy könyvről, ami ilyen sok dologról szól? Meglepően keveset. Úgyhogy az ember kénytelen magáról beszélni, ahogy azt Nádas is teszi, remélve, hogy közben (mintegy véletlenül) mindenről beszél.

Szóval: ez a könyv Nádas Péterről szól. A Nádas-famíliáról. Hogy az egyik oldalon bemegy a világ, és bemegy a történelem, a másik oldalon meg kijön Nádas Péter. Egy elképesztő színvonalon megkonstruált új valóságról van itt szó – méltóságteljes, érzékeny szöveg, amiben nem találni egyetlen megbicsakló mondatot. Nem könnyű olvasmány, aminél fogva Kornél-koefficiense* is igen magas – egyszerűen nem hagyja, hogy a saját ritmusunkban olvassuk, rákényszeríti az emberre a saját lassú hömpölygését. A legjobb, amit tehetünk: hogy megadjuk magunkat neki. Hagyjuk, hogy maga alá gyűrjön. Jó lesz, higgyük el.

Sajnos a könyv egyetlen botlása (véleményem szerint) épp a vége: kicsit testidegen. Ott picit hiányolom az elmaradt katarzist, amiért azonban kárpótol a főszövegben elhelyezett számos fiók-katarzis.

* Kornél-koefficiens: az irodalomtudományban (egyelőre csak általam) alkalmazott mérőszám, ami jelzi, hogy egy adott könyv olvasásakor mennyire vagyunk kizökkenthetőek, képesek vagyunk-e akkor is követni a szöveg logikáját, ha közben olyasféle, amúgy információtartalommal nem bíró kiáltások hallatszanak a szomszéd szobából, mint amilyen az „Apa! A Kornél már megint szívat!” mondat**. (Hívhatnám persze Emma-koefficiensnek is, de úgy nem alliterál.)
** Természetesen az információtartalommal rendelkező mondatok (pl. „Apa! Pisiltem és kakiltam és kész vagyok!”) más megítélés alá esnek, ilyenkor MINDENKÉPPEN ki kell zökkenni a könyvből. És hát nyilván elképzelhető olyan helyzet is, amikor az információtartalommal nem bíró mondat („Apa! A Kornél megint szívat!”) hirtelen információval telik meg („Apaaaaa! A Kornél megharapott!!!”). Ilyenkor is kénytelenek vagyunk otthagyni olvasmányunkat, hogy elejét vegyük a felek további fizikai interakciójának. ( )