A könyv nem szól semmi különösebbről, mint egy félvér benini életéről, aki 40 éves koráig Afrikában él, majd felkerekedik és meg sem áll Norvégiáig, ahol nyugdíjasok gondozója lesz.
Mégis jó olvasmány.

A szerző szintén épp ezt a munkát végzi, ezért elég pontos és részletes képet ad a mindennapokról.
A részletesség akár a gondozás nem túl kellemes, naturális elemeit is jelenti.
A benini fejezetek valamivel elnagyoltabbak, meseszerűbbek (pl. a bnokimók bemutatása teljesen az), bár azok is segítenek fogalmat alkotni, hogy milyen lehet ott az élet. Ha hihetünk az utószónak, akkor Aimé Billion létező személy, akitől első kézből kapta meg az információkat a szerző.

A történet lassú sodrással - vagy még inkább csordogálással - halad előre. Aimé szinte teljesen magányos, legtöbbször a belső hangját hallhatjuk, a gondozottakkal sem beszél túl sokat és annyira azért idegenül mozog a vidéki környezetben, hogy barátai sem lesznek, ahogy Beninben sem voltak soha.
Nem szokványos szerelmi történet, ahogy a bevándorló és a születési rendellenesség miatt súlyosan mozgássérült nő egymásra talál. Mégis drukkolni lehet nekik. A mosolygó, norvég népviseletbe öltözött fekete langaléta, oldalán a törpenövésű fehér nővel a beilleszkedés különleges, kontrasztos, mégis harmonikus szintjét mutatja.

Épp annyi van benne a mágikus realizmusból, ami még nem árt az olvasó egészségének.
A mágiából végig megmarad valamennyi, de a "civilizáltabb" északon sokkal kevesebb van, mint délen.

Érdekes kontraszt, hogy az ápoltak életének legintimebb részleteibe is belelátunk, míg a többi norvég, mintha semmit sem mutatna meg a magánéletéből.
Norvégia és az ott lakó emberek sem hibátlanok: komoly fagy, járhatatlan utak télen, energiapazarlás, idegengyűlölő, viking múltba révedő, keresztényellenes gyújtogatás (vö. saját őrültjeinkkel) is mutatja ezt.
Ennek ellenére hihető, hogy boldogabb ott élni, mint a világ legtöbb részén. ( )