El autor, hijo de una rica familia de Zúrich, escribió esta obra pocos meses antes de morir de cáncer a los treinta y dos años. Publicado originariamente en 1977, el resultado fue un análisis lúcido y despiadado del concepto de felicidad burguesa y sus relaciones con la enfermedad. Zorn daba la imagen de un joven sin problemas. Sin embargo, era incapaz de sentir, de comunicarse y de amar. Educado en un ambiente donde lo principal era eludir temas desagradables –como los sentimientos y la sexualidad–, Zorn tuvo una existencia postergada indefinidamente y comenzó a vivir al empezar a morir. La respuesta afirmativa del editor le llegó un día antes de su muerte. En un último gesto de rechazo a su entorno, Zorn legó los derechos de autor a Amnistía Internacional. El libro vendió en Francia más de 100.000 ejemplares y la revista Lire lo proclamó mejor libro del año. La presente edición incluye textos de Rafael Conte, Félix de Azúa y Manuel Rodríguez Rivero.

Tépelődtem rajta, hogy illő-e lehúzni egy könyvet, amit egy haldokló írt, de azt hiszem, ezt a művet akként kell értékelni, aminek a kiadója szánta: irodalomként, mégpedig szerzőjéről leválasztott műalkotásként. És hát úgy… nagyon felhúzott. Fritz Z. rákos. Ez egy tragédia. Erre Fritz Z. fogja magát, és rákjának okaként megteszi depresszióját, depressziója okaként megnevezi szüleit – és már meg is van a felelős, hurrá. Ne higgyük azonban, hogy ezek a szülők bántalmazták, elnyomták vagy megalázták volna őt – ennél sokkal körmonfontabban jártak el: gazdagságukkal rátelepedtek, elmulasztották szexuális felvilágosítását, és olyan szavakkal mérgezték, mint a „bonyolult” meg az „összehasonlíthatatlan”. És nem áll meg ennél – a szülei mögött meglátja az igazi bűnöst, a gazdag, képmutató svájci társadalmat, majd egy újabb logikai bakugrással kijelenti, hogy ha ez a társadalom őt megbetegítette, akkor mindenkit megbetegít, tehát ez egy megbetegítő társadalom. De nem metaforikus értelemben ám, hanem tényleg, a szó szoros értelmében. És erre még ráterít egy analógiát: ő egyszerre rákos fizikai értelemben, és rákos úgy is, mint a társadalom egyik sejtje, ergo: a társadalom más sejtjei is rákosak kell legyenek – ez a szituáció pedig csak egy maoista értelemben vett megtisztító forradalommal oldható fel*. Nagyon úgy fest számomra, hogy a Zorn-i univerzumban a rák, mint betegség, hármas funkcióval bír: 1.) visszamenőlegesen bizonyítja, hogy minden rossz, amit a beteg a társadalomról elképzelt, igaz – hiszen meg akarta ölni, nem? 2.) egyúttal felmenti a beteget a felelősség alól, hogy élete döntéseit talán máshogy is meghozhatta volna** 3.) és a rák végső soron egy irodalmi zsarolás eszköze is – haldoklom, mondja az író, és ezért neked kutya kötelességed végighallgatni.

Szóval én nem tudom, mi ez, de rossz nagyon. Nem regény – hiába várja az ember, hogy (mint egyes regényekben szokás) történjen valami a hőssel, csak újabb és újabb dolgokat talál, amiket értelmezhet úgy, mint egy személye ellen irányuló világösszeesküvés bizonyítékát***. Esszének sem nevezném, mert mint logikai konstrukció, hibás következtetésekre és hajmeresztő átkötésekre épül. Nem vitatom, hogy a nevelés és a társadalom boldogtalanná tehet egy embert, nem vitatom azt sem, hogy a polgári képmutatásról Zornnak szellemes meglátásai vannak, sőt, még azt sem merem kijelenteni, hogy a depresszió nem növeli a rák esélyét – nem vagyok orvos, hogy ezt tagadni merészeljem. De ha egy ilyen témát a legcsekélyebb önkritika és empátia nélkül tárgyalunk, akkor törvényszerű, hogy művünk mint gondolati rendszer, használhatatlan lesz. Inkább érzelmi konstrukció, betegnapló ez, aminek pszichiátriai szöveggyűjteményben volna a helye – egy neurotikus elme igyekezete, hogy leépülését egy kozmikus terv részeként magyarázza meg. Ehhez viszont a szöveg egyszerűen túlirodalmizált – az egésznek van egy olyan morcos-modoros-bölcsész tónusa, ami rontja hitelességét. Ezzel együtt ha valakinek, hát azoknak ajánlanám, akik a pszichológiai esettanulmányok iránt érdeklődnek. (Azoknak akár még kifejezetten is.)

Hatátozottan akartam szeretni ezt a könyvet, de pont azt az érzést nem váltotta ki belőlem, amiért belekezdtem: az együttérzést. Marha nehéz együttérezni ám valakivel, aki folyton offenzívában van… Sajnálom, de számomra ez a könyv túl önsajnáló ahhoz, hogy sajnálni lehessen, és túl okoskodó ahhoz, hogy okos legyen.

* Persze nincs adatunk arról, hogy a gazdag svájciak között tömeges lenne a daganatos megbetegedések száma, és a Svájcot megrázó forradalmak is elmaradtak.
** Természetesen reálisan nézve nem az ő döntései vezettek el a rákhoz, de Zorn logikai rendszerében a rák a neurózis eredménye, a neurózis pedig az életé, amit élni volt kénytelen. Paradox módon tehát akár úgy is dönthetett volna, hogy más életet él – de az író saját gondolatrendszerének ezt a következményét mintha nem akarná észrevenni.
*** Ez az áradó nyavalygás némiképp rokonítja a könyvet a romatika olyan képviselőivel, mint mondjuk de Musset (vagy épp Goethe Wertherével) – de ott az önsajnálat, fájdalom és kétség hullámait, melyek elöntenek bizonyos oldalakat, megszakítja az olvasót felüdítő és továbblendítő cselekmény. ( )

> Brunette Suzanne. Mars, de Fritz Zorn
In: (1982). Compte rendu de [Grands livres, petits formats]. Nuit blanche, n° 7 (automne 1982), 50–51. … ; (en ligne),
URL : https://id.erudit.org/iderudit/1650ac
Digne d’intérêt, et même de beaucoup, le récit/témoignage de Fritz Zorn, Mars (n° 1368) est à lire absolument. Cet auteur d’une oeuvre unique est mort à 32 ans d’un cancer au moment où il venait d’apprendre que Gallimard acceptait de publier son manuscrit. C’est un texte très dur mais, je crois, essentiel…

> Labre Chantal. MARS, par Fritz Zorn (traduit de l’allemand, Gallimard).
In: Revue Esprit No. 36 (12) (Décembre 1979), pp. 202-204. … ; (en ligne),
URL : https://esprit.presse.fr/article/labre-chantal/mars-par-fritz-zorn-35196

> Sous le pseudonyme de Fritz Zorn se cache un jeune homme pressé. Jeune - il n'a que 32 ans - et pressé d'écrire car il se sait condamné par un cancer qui ne lui laissera aucune chance. Pour qui a vécu, la seule pensée d'une mort imminente fait jaillir le squelette branlant d'une angoisse incompressible et dévorante. Fritz Zorn est à peine révolté, il n'a jamais vécu. Produit d'une éducation pour laquelle l'impassibilité devant les réalités concrètes (donc vulgaires) du monde tient lieu d'obligation morale, Zorn a toujours été un "hors la vie". Propre, sage et faisant honneur à sa famille, fleuron de la grande bourgeoisie zurichoise, il n'a jamais fait de vagues, s'est conformé, a emprunté docilement la voie qu'on lui avait tracé, a écouté la voix qui l'incitait à se méfier du monde extérieur et de ses vices. Pour cet homme qui observe avec simplicité qu'on l'a "éduqué à mort", le cancer n'est que l'issue naturelle d'un étouffement systématique de sa dynamique individuelle.
Ce constat clinique, glacial sans être hermétique à l'humour, Zorn le livre dans sa version brute, pour que son lecteur comprenne. Mars est un témoignage sans précédent, la mise en accusation d'un système qui sacrifie ses enfants.
—Lenaïc Gravis et Jocelyn Blériot

C'est l'autobiographie d'un homme, jeune, qui a le cancer et qui cherche, avec l'aide de la psychanalyse, à connaître les causes de sa maladie, qu'il trouve dans la façon dont il a été éduqué (à mettre en rapport avec le livre d'Alice Miller, C'est pour ton bien).
Ce récit est plein d'une ironie grinçante dans les descriptions de la bonne société suisse. ( )