Gergely Péterfy

Miután két pszichoterapeuta 100 munkaórája kellett ahhoz, hogy feldolgozzam, a Kitömött barbár Aegon-díjat nyert (és tucat irodalomkritikus 540 munkaórája is kevés volt ahhoz, hogy elhiggyem, megérdemelte), bevallom, tartottam ettől a könyvtől. Ehhez képest az első meglepetésem az volt, hogy tetszik. Péterfy a Rushdie-nagyregények nyomvonalát követi: némiképp hektikus családtörténet erős mágikus ízzel, vibráló történelmi háttérrel, kellő lendülettel az asztalra téve. Szép számú érzékletesen megformált karaktert mozgat, és egyes szálak olyan plasztikusan vannak odatéve, hogy csak úgy szikrázik bennük a levegő. Érdekli az embert, hogy mi ez és hová megy.

Csak épp egy idő után elbizonytalanodtam, hogy megy-e valahová. Sanda gyanúm szerint Péterfy túl ötletszerűen kezeli a cselekményt és a szereplőgárdát ahhoz, hogy igazán organikus egységet hozzon létre. A történet néha indokolatlan mellékvágányokat jár be, a főbb figurák pedig gyanúsan sokszor tesznek olyat, ami nem tűnik kompatibilisnek addig felépített jellemükkel. Mintha a szerző nem tudna ellenállni saját ötleteinek, és fontosabb volna neki, hogy a mese szédítő hajtűkanyarokat vegyen, mint hogy szereplői önazonosak maradjanak. Itt van például az általam a történet gerincének gondolt vonal – az elbeszélő reménytelen szerelme Olga iránt, aki amúgy legjobb barátja anyja –, ami bővelkedik ugyan tagadhatatlanul izgalmas momentumokban, de azt az érzést kelti bennem, hogy Péterfy írás közben túlzottan függeni kezdett az „izgalmasság-faktortól”, és ezért másodlagossá vált, hogy azért ki is kéne futtatni ezt a kapcsolatot valahová.

De minden ambivalencia ellenére van ebben a kötetben erő, ha néha terméketlen is. Bele tud merülni az ember, hogy a feje búbja se látszik ki, és ez jó.

Ui.: Amúgy amint a Kitömött barbár-ban, úgy itt is központi motívum a hazai „rögvaló”, vagyis a műveletlen plebs és a művelt, tudásszomjas individuum konfliktusa. Hogy ebben orrontanom kéne-e némi bírálandó elitizmust, azt még nem döntöttem el.… (altro)