Mihály Károlyi (1875–1955)

A történelmi önéletrajzok valahogy számomra a szépirodalom és a történelem határmezsgyéjén kóvályognak, és - akár egyes eltévelyedett lelkeket - se ide, se oda nem bocsátják be őket. Merthogy ugye tele vannak történelmi adatokkal, de ezeket fenntartással kell kezelnünk, hisz nem lehetünk tökéletesen biztosak az önéletíró tévedhetetlenségében vagy pártatlanságában. Hatványozottan igaz ez az olyan megosztó személyiségekre, mint Károlyi* (vagy épp Horthy) – én például személyesen ismerek olyanokat, akik akkor se hinnék el egyetlen szavát se, ha maga Gábriel arkangyal állna mögötte bólogatva.

Én alapvetően bízom Károlyiban. Úgy érzem, törekszik az őszinteségre, saját hibáinak feltárására, ráadásul akit két ennyire ellentétes rezsim is emigrációba kényszerített, az nem lehet akárki. A korszak másik jellegzetes politikusával, Tisza Istvánnal összevetve: Tisza az „úri Magyarország” minden hájjal megkent hivatásos politikusa volt, mindenható miniszterelnöke a dualista államnak, aki tökélyre vitte a kormányzati machinációkat, különösen ami a korrupció és a protekció művészetét illeti. Ezzel szemben Károlyi a talán ügyetlen, de határozott erkölcsi elveket követő politikus, aki hajlandó volt egész létbiztonságát is feláldozni az ügyért, amiben hitt. Tisza védelmében fel szokták hozni, hogy legalább értett a politikához – nos, figyelembe véve a Trianonhoz vezető magyar utat, ebből azért nem igazán profitált az ország.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy mindenben egyet is értek Károlyival. Bár szociális érzékenységét nagyra becsülöm (különösen ha figyelembe veszem, hogy ő volt az ország egyik leggazdagabb embere), ahogy bátor pacifizmusát is, és azt is megértem, miért köti valaki magát ezer szállal a marxizmushoz, ha egyszer a saját osztálya nem hajlandó szóba állni vele. Ugyanakkor elég riasztónak tartom azt az ötletét, hogy mivel nem vagyunk még érettek a demokráciára, ezért átmenetileg valami diktatúrafélét el tudna képzelni. (Ezzel a gondolattal később ellentmondásba is keveredik.) Másrészt az én ízlésemhez képest túl megbocsátónak mutatkozott Sztálin belpolitikájával szemben – mentségére szolgál, hogy Churchill és Roosevelt sem tett másként, ha a helyzet megkívánta. Mindenesetre Károlyi olyasvalakinek látszik, akit a hatalom nem rontott meg végzetesen (naná, nem is volt rá ideje…), és talán le se lövetne, ha mindezt szemére hánynám.

Az is nagyon tetszett, hogy feleségéről a korszak önéletrajzaihoz képest milyen tisztelettel és melegséggel beszél – mondjuk az is igaz, hogy e könyvet jó részt maga Károlyi Mihályné szül. Andrássy Katalin írta/szerkesztette, úgyhogy ebbe talán nem is bölcs dolog belemenni. De amúgy meg ritka jól megírt, érthető, helyenként szórakoztató szöveg. Hiába, Károlyi jól fogalmaz. Vagy Károlyiné. Ki tudja.

* Én egy olyan utcában lakom, amit 2006-ban Károlyi Mihály utcáról nemes egyszerűséggel Károli Gáspár utcára neveztek át, egy „y” különbség, szerintem a szomszédaink fele észre sem vette. Ráadásul ezzel párhuzamosan a település főterét Templom térről Tisza István térre változtatták, ami annyiból jogos, hogy szerencsétlen ex-miniszterelnöknek birtokai voltak errefelé. Ugyanakkor sikerült megfejelni az ügyletet egy emléktáblával, miszerint Tisza a „háború ellenzője és a világháború mártyrja”. A mártír az még rendben is van, de a mondat első fele minimum kifejtést igényelne. De úgy egyáltalán: ennek az átnevezősdinek mi értelme van, azon túl, hogy az utcanévtábla-gyárosok meggazdagodnak rajta? Hány ember tudja, hogy az utca, ahol lakik, tulajdonképpen kiről van elnevezve? (Amúgy meg én nem is engedném, hogy bármilyen politikusról közteret nevezzenek el. Abból csak a baj van. Annyi madár meg mezei virág van erre a célra. De még a bakteriális fertőzésekkel is kiegyeznék inkább.)
… (altro)