Guglielmo Ferrero (1871–1942)

"...fortélyos félelem igazgat..." (J.A.)

Ferrero nagyszabású könyve a hatalomról szól. Meg a félelemről. No meg a legitimációról, ami segít megküzdeni ezzel a fortélyos félelemmel. Merthogy az ember retteg a képzelt és a valós veszélyektől, ezért vezetőt választ. De talán nincs még egy olyan fogós kérdés a világon, mint hogy mivel is igazolhatjuk, hogy egyik ember több hatalommal bír, mint a másik. Ezt a problémát érzi a vezér, ezért fél az alávetettektől, félelmében pedig az erőszakot alkalmaz. Így aztán félelmet kelt az alávetettben is, ám ezzel saját félelmét nem csökkenti - továbbra is rettegésben él, hogy az alávetettek egyszer majd más vezetőben látják meg megmentőjüket. Így aztán folyton úgy érzi, muszáj a terror eszköztárából merítenie. Ördögi kör, a kölcsönös félelem csapdája. Van kiút? Ferrero szerint van, úgy hívják: legitimáció. Ez a tartós, stabil hatalomgyakorlás és egyben (Ferrero értelmezésében) a civilizáció kulcsa, az elv, amivel a hatalom a széles néptömegek számára magától értetődővé teszi, miért pont ő, és csakis ő irányíthatja a többieket. A szerző szerint a történelem leírható úgy, mint a különböző legitimációs elvek küzdelme. Évszázadokon át a monarchikus elv volt, amit úgy nagyjából mindenki elfogadott. Hogy az uralkodók apáról fiúra örökítik át az uralkodás jogát. Ez persze, ha belegondolunk, nem különösebben észszerű módszer, hisz ki mondta, hogy egy zseniális király gyermeke nem lehet agyalágyult? És ki mondta, hogy egyáltalán lesz örököse? Mégis, a monarchikus elv, csodák csodája, működni látszott. A többség legitimként fogadta el, ezáltal stabilitást adott a társadalomnak. Merthogy ugye egy legitimációnak nem kell észszerűnek kell lennie. Nem. Elég, ha elfogadják. Aztán a monarchiák testén lassan penészfoltok kezdtek kiütközni. Egyre többen akadtak, akik megkérdőjelezték - joggal - életképességüket, a háttérben pedig lassan formálódni látszott egy újfajta legitimáció: a demokratikus elv, az, hogy az ún. "nép" maga is kiválaszthatja vezetőit. A két legitimáció pedig összecsapott, és a XVIII. század végén lángba borította Európát.

Bevallom, ez a könyv elsősorban azért került a látóterembe, mert anno olvastam egy cikket, amiben miniszterelnökünk egyik meghatározó olvasmányaként hivatkoztak rá*. Vonzott, hogy esetleg beleláthatok kormányunk hatalomtechnikai boszorkánykonyhájába. Olvasás közben a következő (a témához, meglehet, lazán kötődő) gondolataim támadtak:

1.) Ferrero, csakúgy, mint a jobboldali megmondók általában, a forradalmat valami mélységesen rossz dolognak tartja**, a francia forradalmat pedig egyenesen holmi ősbűnnek, ami azóta sem gyógyuló sebeket okozott, és ami lényegében édestestvére az olyan véres társadalomátalakításoknak, mint amelyekkel Lenin, Mussolini vagy akár Hitler is bepróbálkozott. Hozzáteszem: a szerző nem azt veti 1789 szemére, hogy felszámolta a legitimáció monarchikus elvét - nem, azzal Ferrero is egyetért, hogy a monarchiák ideje akkoriban már lejárt, túl sok sebből véreztek ahhoz, hogy hosszabb távon fennmaradjanak. Ugyanakkor a demokratikus elv még nem volt olyan elfogadott, hogy valódi alternatívát jelentsen, következésképpen baromi szerencsétlen módon az esemény egy legitimációs űrben zajlott. Magyarán: a forradalom vezetői (és maga Napóleon is) érezték, joguk a hatalomhoz még nem elég szilárd, így szükségszerűen rettegtek saját állampolgáraiktól, a rettegés pedig arra késztette őket, hogy terrort alkalmazzanak. (Ez - hogy a legitimáció hiánya mindig félelemhez, a félelem pedig erőszakhoz vezet - tulajdonképpen a Ferrero első és legfontosabb törvénye***.)
2.) Még lényegesebb talán Ferreronak az a felismerése, hogy a "nép" alapvetően passzív, vágyik a nyugalomra, következésképpen vágyik arra is, hogy a hatalmat legitimnek ismerhesse el. Ennek következménye, hogy a legitimitás létrehozható. Segíthet benne a vallás, a kultúra átalakítása, a sajtó, a kormányzati előképek kialakítása (pl: a Horthy-korszak mint "aranykor" bemutatása), de legfőképpen az segít, ha a kormányt az állampolgárok jó része hasznosnak ismeri el. No most nyilván itt felmerül a kérdés, hogy mi az a "hasznos", és mivel mérjük. Nos: semmivel. A hasznosság legkevésbé sem egzakt fogalom, és ez meglehetősen tág helyet hagy a vezetőknek arra, hogy saját jelentőségüket nagyobbnak mutassák, mint amilyen****. Tulajdonképpen elég, ha úton-útfélen elhintik, hogy "mi legalább tudunk kormányozni", és ezzel máris magukat jelölik meg egyetlen legitim hatalmi tényezőnek. Ami simán működik egy olyan országban, ahol az átlag nyugdíjas azt hiszi, hogy személyesen Orbán Viktor küldi neki a postással a nyugdíját. Holott köztudott, hogy ha a főni hirtelen felszívódna egy féreglyukban, az adókat akkor is automatikusan beszednék, és abból a Nyugdíjfolyósító Intézet automatikusan Kati mama és Józsi papa zsebébe teleportálná a havi apanázst.
3.) Ráadásul Ferrero - értelmezésemben - elkövet egy mulasztást, amivel megágyaz egy félreértésnek. Egyfelől leszögezi, hogy a demokratikus elv egyik alapja az "ellenzékiséghez való jog", az, hogy a kormánynak mindig kell legyen ellenpólusa, amivel aztán együttműködik. Csak ez így nem elégséges. Együttműködni ugyanis sokféleképpen lehet, például a fidesz-magyar szótár szerint "együttműködni" annyit tesz, hogy én megmondom, mi a teendőd, te pedig együttműködsz velem, és azt csinálod. Ha nem, akkor kikapcsoljuk a netedet, rád küldjük a számvevőszéket, a főügyészt, Thanost, bárkit, persze csak pedagógiailag, hogy megjöjjön az eszed. Nyilván ez nem demokrácia. Pusztán az, hogy egy államban van a kormánynak ellenzéke, önmagában semmit sem jelent. Ferrero azt felejti el bővebben kifejteni, hogy a demokratikus legitimáció egyik alapja ennél több: annak elismerés, hogy a hatalom csak ideiglenesen birtokolható, a hatalmon lévőknek pedig el kell fogadniuk, hogy a demokrácia kiegyensúlyozottságát a politikai formációk váltógazdálkodása biztosítja. Az a párt, aki mindenféle (politikai, gazdasági,médiatechnikai) eszközökkel megakadályozza, hogy olyan ellenzék működhessen, aki adott esetben a helyére léphet, nem tekinthető demokratikus értelemben legitimnek. Szerény véleményem szerint.

Nem merem állítani, hogy bárkinek a fejébe beleláttam ettől a könyvtől - legfeljebb Ferreróéba - egy picit. De ez engem éppenséggel kielégít. Érdekes, inspiráló könyv.

* https://index.hu/belfold/2019/06/18/orban_viktor_hatalom_konyv/ Jegyezzük meg gyorsan: nem csak Orbán Viktor, de Bibó István is sokra becsülte Ferrero-t, híres aranyköpése ("...demokratának lenni annyi, mint nem félni...") is valószínűleg az olasz mester gondolatainak lepárlásából született.
** Ne tévesszen meg minket, hogy retorikájukban a jobboldali pártok is gyakran pozitív konnotációban használják a "forradalom" kifejezést. Valójában a forradalmakat csak legfeljebb mint a nemzeti bátorság szimbólumait fogadják el. Ezen felül általánosságban elmondható, hogy aki a hatalmon van, eleve valami bűzhödt és gyanús dolognak tartja az efféle rebelliókat. A forradalom számára legfeljebb egyszeri esemény (az a pillanat, amikor ők megragadták a hatalmat), minden további újrajátszása (legalábbis amíg ők vezetik az államot) nemkívánatos, a hazaárulással egyenértékű. Ezért is szokták ellenforradalomnak elnevezni, ami mondjuk szerintem egy szemantikai nonszensz.
*** Ferrero második törvénye pedig legyen az első megfordítása: az a hatalom, ami polgáraival szemben rendszerszintű erőszakot alkalmaz, nem lehet legitim.
**** Különben meg azt sem zárnám ki, hogy a fidesz (de legalábbis politikusainak egy része) őszintén hiszi, hogy amit ők csinálnak, az végső soron, minden borkaizással meg egyéb adriázással együtt hasznos az országnak. Mondom, elhiszem, hogy ezt hiszik. Csak épp szerintem hülyeség.… (altro)

"The Women of the Caesars" is comprised of six chapters, opening with a general account of women & marriage in Ancient Rome, followed by a history of the times from 38 BC to AD 59.

The text doesn't strictly follow the lives of Roman women. There is as much detail on the emperors of this period, including Tiberius, Caligula, Claudius, and Nero's early years.

Prominent women of the time include Livia, Julia (1 & 2), Antonia, Messalina, and Agrippina (1 & 2).

In general this account portrays how certain women influenced their men and how they fit into society. An empress wielded a lot of power. Women on the whole had much more liberty than the Greeks of this time.

The writing itself is easy to digest. On the whole I found this an interesting read. Worth checking out if you want to know what Roman times were like during this period.… (altro)