Marienbád! Ha ezt a szót hallom, mintha a Boldog Békeidők lehellete simítana bele a nyakhajlatomba. A kor, amikor az emberek (na jó, csak az emberek gazdagabbik fele - ezen most elegánsan sikoljunk át) csak úgy elugorhatott hónapokra valami kies fürdővárosba, "gyógyulni", ami az adott kontextusban azt jelenti, hogy grasszálni a promenádon, este pedig lágy térzenét hallgatni... nos, a téren, gondolom. Ez ám az élet! Nem csoda, ha a fél varsói zsidónegyed - gyertyájuk soká világítson! - oda zarándokol, és nem is siet haza. Viszont valahogy úgy alakul, hogy ha a férj megy el Marienbádba, akkor a feleség otthon marad. Ha meg a feleség utazik, akkor a férj őrzi a tűzhelyet. Miért van ez így, nem tudom. Akárhogy is: a gyógyulók úgy vannak vele, hogy direkt jót tesz a szervezetnek, ha a gyógyulást némi flört ízesíti. Varsó messze van, ki látja, ha esetleg nem egyedül andalgunk a promenádon, és valaki pajzánságokat sugdos a fülünkbe, amíg szól a térzene? Ám az a helyzet, hogy Varsó mégsincs messze. Vagy ha messze is van, biztos működik ott egy mindent látó Szauron-szem, mert az otthoniak bizony tudomást szereznek a liezonokról. A postások meg nem győzik ide-oda hordani a számonkéréseket és a mézes hazugságokat, hogy a lábuk elkopik belé.

Sólem Alechem könyve finoman avétos levélregény, üdítő pletykacunami, félreértések és cselszövevények halma. Irodalmi habcsók, cseresznyével a tetején: nem pótolja ugyan a főétkezést, de rettentő jól esik. Ad némi kesernyés pikantériát az egésznek, hogy egy olyan világot rögzít, amelynek jó ötven év múlva nyoma sem marad, elsöprik a háborúk meg a holokauszt - de igyekeztem nem erre koncentrálni. Úgyhogy ezt a gondolatot most - metaforikusan - zárójelbe is teszem. ( )