My reaction to this book is very complicated. My first thought, my first feeling, was oh, how we hated these men in Prague, with their gold cards and their expat cafes and their ivy league theories and their inability to learn anything but pickup lines. But then, the author doesn't treat them with undue forgiveness, and I'm embarrassingly reminded I might want some of that forgiveness myself... And there are the one or two things that awaken my nostalgia, and then the quite interesting monologue about nostalgia... but then again, some rather unresolved character arcs, and a general rephrasing of life is elsewhere, with actual reference to Life is Elsewhere... oh, I don't know, it's complicated. ( )

Minél kisebb egy ország, annál nagyobb az öröm, ha foglalkoznak vele. "Nézd, az ott a Ferenczy utca, nem?" - böködjük egymás a legújabb Marvel mozi közben. "A tádzsik elnök megint a mi miniszterelnökünkre hivatkozott" - fut át rajtunk az édes borzongás a hírösszefoglalót hallgatva. Boldogok vagyunk, mert felkerültünk a világtérképre. Ha azért, mert szidnak, kit érdekel. A negatív reklám is reklám.

Phillips könyve pedig aztán tényleg velünk foglalkozik. Illetve dehogy: velünk foglalkozik a legkevésbé. Főszereplői ugyanis olyan angolszászok, akik a rendszerváltás utáni zűrzavarban érkeznek Budapestre, hogy megcsinálják a maguk szerencséjét. Aranyásók. A kalandvágy hozta ide őket, no meg az, hogy egy ügyes üzletember számára ez szűzföld, ahol pár üveggyöngyért meg színes kendőért komplett gyártelepeket lehet vásárolni a bennszülöttektől. És igen, ebben az egyenletben mi, magyarok, bennszülöttek vagyunk. Indiánok, akik maximum statisztaként szerepelhetnek az angol nyelvű kolónia perifériáján. Mi vagyunk a vicces beszédű* járókelők, az egzotikus háttér, ami előtt a cselekmény zajlik.

Nem különösebben hízelgő megközelítés, de szerintem izgalmas. Mert szigorúan véve talán nem igaz, hogy 1990-ben a magyarok ünneplőbe öltözve, hosszú sorokban állva várták, hogy megnyisson a McDonald's a Váci utcában. De az ezzel együtt lehet igaz, hogy egy amerikai így látott minket: faragatlan, naiv, szegény barbároknak, akik most találkoznak először a kapitalizmus nevű képződménnyel, szagolgatják, forgatják jobbra-balra, és azon gondolkodnak, ehető-e egyáltalán. Ez persze nem biztos, hogy rólunk árul el sokat, lehet, inkább az ide érkező nyugatiak előítéleteiről, de ettől még nem kevésbé érdekes.

Ennek a nagyregénynek a kétségtelen erénye (a fentieken túl), hogy Phillips imád írni. Élvezi a mesélést, ami igencsak kompatibilis az angolszász epika azon tulajdonságával, hogy szeret szertekígyózó anekdotákba és cselekményszálakba bonyolódni. Ugyanakkor a jobb nagyepika a látszólagos széttartó szerkezet és ráérős történetvezetés ellenére valójában egy fegyelmezett műfaj, ami pontosan tudja, hová tart, hol az a pont, ahol a szálak végül találkoznak. Ilyen értelemben pedig a Prágát nem tudom nyugodt lelkiismerettel a "jobb" epikus regények közé sorolni, mert végig azt éreztem, Phillipsnek nincs határozott koncepciója arról, mit is akar kezdeni az anyaggal. Csak úgy viszi a lendület, belekap ebbe is, abba is, ha támad egy jó ötlete, kiírja magából, de bizonytalan vagyok, hogy haladunk-e egyáltalán valahová. Ez persze - legyek jóindulatú - tulajdonképpen kompatibilis a mű általános hangulatával, a szereplők lelkiállapotával, ami a "sodródás" szóval írható körül. Hogy ők se tudják igazából, mit akarnak, hová szeretnének eljutni** - logikus tehát, hogy az író is csak sodródik velük.

Ja, igen, a szereplők. Velük is van gondom. Phillips történetmesélői kvalitásai arra is alkalmasak, hogy színes figurákat teremtsen, ám a koncepciótlanság itt is kikukucskál a sorok közül, leginkább pont központi szereplőjénél, Johnnál. Akit a szerző (szvsz) nem tudott koherens egyéniségként papírra tenni, végig sajátosan lekerekítetlen, önellentmondásokkal terhes alak maradt. Kósza hipotézis részemről, de azért elmondom: szerintem pont azért, mert Johnban tükröződik vissza leginkább maga az író személye, viszont önmagunkat sosem tudjuk olyan koherensen megrajzolni, mint a fiktív szereplőket.

Mindent összevetve azért egyszer sem volt olyan gondolatom, hogy olvashatnék mást is. Hatott rám Phillips mesélő kedve: hiába éreztem gyakran, hogy ezt lehetett volna jobban is, feszesebben is, azért csak mentem vele, mert az ösvény, amin mentünk, soha nem untatott.

* Fordítói szempontból amúgy kihívás lehetett ez a kötet: egy olyan szöveget kellett magyarítani, ahol a figurák hol a magyart törik, hol az angolt, és az olvasóval érzékeltetni kell, éppen melyiket.
** Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmondjam, miért Prága a könyv címe, mikor egy percet sem töltenek benne Prágában. A sodródás miatt. Mert ezek az amcsik, akik itt üldögélnek a Gerbeaud teraszán, valójában nem is itt akarnak üldögélni, hanem Prágában, mert állítólag ott zajlik igazán az élet. Persze lehet, ha a regény Prágában játszódna, akkor a címe meg Budapest lenne, ugyanezen okból. ( )

A novel of startling scope and ambition, Prague depicts an intentionally lost Lost Generation as it follows five American expats who come to Budapest in the early 1990s to seek their fortune. They harbor the vague suspicion that their counterparts in Prague have it better, but still they hope to find adventure, inspiration, a gold rush, or history in the making.

Less than two weeks after I read this novel I was crossing the Danube with the woman I would soon marry. Happenstance, possibly, but the trepidation felt in the novel on the Chain Bridge was echoed in my own experience.

There is thus an aspect of Arthur Phillips which I would love to thank for distilling such a moment, allowing it to suspend and pulse, thus securing it in my mind on that sunny Hungarian afternoon. ( )

disjointed, but good ( )