Kicsit csodálkozom, hogy ezt a könyvet ilyen kevesen olvassák, holott Daudet ugye a XIX. század második felének fontos (és egykor itthon is népszerű) írója, tulajdonképpen a balzaci, dumas-i hagyomány szerves folytatója. Balzacnál talán kevésbé jól komponálja a drámai jeleneteket, viszont regényen belül egyenletesebb teljesítményt nyújt, Dumas-hoz mérten pedig vontatottabb, ugyanakkor jobban képes fókuszálni saját célkitűzéseire. Amely célkitűzés pedig nem más, mint a korszak párizsi valóságának, elsősorban a felső tízezernek a leképezése.

A Numa Roumestan politikusregény, címszereplője délvidéki lótifutiból emelkedik a miniszteri bársonyig – ilyen értelemben pedig ez a könyv simán beilleszthető a „magasra emelkedtél, de mekkorát zuhansz?”-típusú irodalomba, amiből akad egy-kettő rajta kívül a francia (és egyéb) prózában. A jó Numa szuperképességei, melyekkel a célt elérni szándékozik, a következőek: káprázatos beszélőke, simulékonyság, gondolatolvasás (mindig kitalálja, hallgatója mit is akar hallani), felszínesség (a túlságos elmélyültség csak megzavarná abban, hogy gombnyomásra lelkesedni tudjon azért, amiért pillanatnyilag lelkesedni praktikus), szelektív memória (bármit megígér, de azonnal el is felejti), és végül – de nem utolsósorban – beházasodás egy kellően párizsi, kellően magas rangú, de a kelleténél kicsit erkölcsösebb családba. Ezekkel felvértezve pedig hősünk egyszerűen legyőzhetetlen – legalábbis addig, amíg le nem győzi valaki.

Viszont ami a kötetet sajátossá teszi, az nem egy egyéni akarat küzdelme az őt körülvevő világgal, mert ilyet minden bokorban találni. Hanem hogy Daudet e küzdelem örvén déli és északi, latin és gall mentalitás konfliktusát írja meg. Numa ugyanis hangsúlyosan minden ízében délvidéki, habitusa olyan világosan különíti el a párizsiaktól, hogy az már szinte fertelem. Mert ami azt illeti, Daudet nem finomkodik az ábrázolással – az ő délvidékije típus, nem egyén, mégpedig olyan típus, ami leginkább valamiféle bantunak tűnik, aki beszél ugyan franciául (törve), de úgy alapvetően nem sok másban hasonlít a Daudet által elképzelt „normál” franciákhoz. Megjegyzem, az írót láthatóan lenyűgözi zenéjük, öltözködésük, sajátos kultúrájuk, de az is világos, hogy csak addig becsüli ezen elemeket, amíg élőhelyükön vizsgálhatja őket – amint beteszik a lábukat a fővárosba, máris minden, ami szép bennük, valahogy kínossá, komikussá, sőt: kártékonnyá válik.

Azonban ezzel a disszonanciával – vagy nevezzük becézőn egzotikumnak – együtt olvasásra érdemes, mi több, élvezeti értékkel bíró darab, érdemes leporolni, ha belefutunk mondjuk a padláson, az elfelejtett könyvek dobozában. Ha nem is éri el Maupassant vagy Zola szintjét, ott lohol a nyomukban. ( )