Nagyon lassan haladtam ezzel a kötettel, párszor ledobta az agyam a láncot, amíg benne tekertem. Szó se róla, Keane egy hihetetlenül rétegzett tudással megáldott társadalomtudós, aki azonban hajlamos a nyelvi körülményességre. Pedig tud ő lendületes is lenni, ez a nacionalizmusról szóló indulattal átszőtt fejezetekben válik nyilvánvalóvá. Csak épp nem akar. Ő alapos és mindenre kiterjedő kíván maradni, többnyire ráérősen ballagja körül a dolgokat, az olvasót is belekényszerítve ebbe a tempóba – ami mondjuk jó, mert így muszáj magamnak is kétszer-háromszor-hatszor átforgatnom magamban az olvasottakat.

És hát forgassam is, mert a téma megérdemli. A civil társadalom ugyanis a demokrácia alapja, sokkal inkább lényegi eleme, mint a rendszeres és ún. „szabad” választás*. A civil társadalom lényegében annak az érmének a másik oldala, aminek az egyik oldalán az állam van. Önszerveződő, önreflexív állampolgári közösségek komplex és állandóan változó hálózata, amelyek függetlenek a kormányzattól. Működésük során egyfelől kijelölik annak határait, másfelől pedig (és ez az, amit a populista kormányzatok elfelejtenek, vagy észre sem akarnak venni) bizonyos feladatokat átvállalnak tőlük. Létük garancia a demokratikus működésre, mert folyamatos visszajelzésekkel látják el az államapparátust, kapcsolatot teremtenek közte és a lakosság között, kritikát fogalmaznak meg felfelé, és közösségeket teremtenek lefelé.

Keane azonban túllép a civil társadalom idealista szemléletén. Számára a civil társadalom nem egyfajta társadalmi mennyország, hanem önmagában egy demokráciaparadoxon. Ugyanis nemcsak a pozitív állampolgári képességeket őrzi meg, hanem lényéből fakadóan folyamatosan újratermeli azokat az erőket, amelyek elpusztíthatják. A keretek, amelyek a civil társadalmat lehetővé teszik, szükségszerűen lehetőséget adnak ugyanis a demokráciakritikus csoportosulásoknak is. Nacionalistákat, oltáselleneseket, konteóhívőket, EU-szkeptikusokat nevelnek, akik aztán a civil társadalom védőszárnyai alatt megerősödnek, és megerősödve alkalmasint arra a következtetésre jutnak, hogy el kéne pusztítsák szoptatós dajkájukat**. Mert szeretik a pluralizmust, a vélemény- és sajtószabadságot, amennyiben annak léte értük dolgozik, de amint már nem, máris felszámolnák.

Ez egy komoly ellentmondás, de az a helyzet, hogy muszáj együtt élni vele. A demokrácia ugyanis olyan politikai rend, ami a folyamatos konfrontációra épül. Az állampolgár egyik feladata, hogy vitázzon, kiálljon érdekei mellett, összefoglalva: politizáljon. Ez sokaknak nem tetszik. Szívesen megszabadulnának az ezzel járó felelősségtől, átruházva azt egyetlen tekintélyelvű vezetőre. Ugyanakkor a demokrácia a konfrontációt mindig takaréklángon igyekszik tartani, kiherélve annak erőszakos jellegét – az autoriter rendszerben viszont a konfrontáció ugyan sokáig láthatatlan tud maradni, de ha végül felszínre kerül, többnyire csupasz lesz és véres, mert a civil társadalom nem tompítja haragját. Mondhatni, a civil társadalom az eseti, de brutális agressziót felváltja permanens, de élhetően piszlicsáré küzdelmekre.

Ugyanakkor akárhogy is, de Keane a priori veszi, hogy civil társadalom van. Én meg rezignáltan a Maslow-piramisra gondolok. Hogy akinek azon kell agyalnia, holnap mit eszik és mit iszik, attól milyen jogon várjuk el, hogy felelős polgárként érdekvédelmi szervezetek kialakításában ügyködjön. Nem áll szándékomban hozzátenni a magam sztereotípiáit az utóbbi napokban akuttá vált vidék-főváros szembenálláshoz (annál is inkább, mert aki valaha nyitott szemmel járt a Moszkván vagy a Blahán, tudhatja: a kiszolgáltatottság nem a vidék privilégiuma), ugyanakkor nehéz nem észrevenni a szakadékot. Ami (nézetem szerint) pont a civil társadalom hiányából ill. meglétéből fakad. És ez nem mentális különbség, sőt, hajlok rá, nem is pusztán szociológiai. Hanem egyfajta hálózatelméleti probléma. Aki ugyanis falun él, annak korlátozott számú kapcsolódási pont áll rendelkezésére a világgal, más emberekkel, más nézetekkel. Ha ezek közül a kapcsolódási pontok közül az állam csak néhányat elfoglal, eltorzít vagy kikapcsol, bénítóan leszűkülnek az állampolgár lehetőségei. Ezzel szemben ahogy haladunk a nagyobb népsűrűség felé (amelynek csúcsán a metropolisz van - nevezhetjük ezt rosszmájúan Budapest-Vassurány tengelynek****), annál inkább szaporodnak a potenciális közösségi kapcsolódási pontok. A kapcsolódási pontok szaporodása pedig lehetőséget teremt arra, hogy tájékozottabbak legyünk, jobb állást találjunk, valamint olyan embereket, akikkel érdemben megbeszélhetjük a minket érdeklő problémákat, és akik (akár) arra is hajlandóak, hogy velünk együtt tegyenek valamit a közösen megfogalmazott célokért. Az állam pedig nem tudja az összes kapcsolódási pontot leárnyékolni, kellemetlenkedik, de képtelen ellehetetleníteni azt az információáramlást, ami a civil társadalom egyik alapja.

Azt gondolom, a következő évek legfőbb feladata, hogy a társadalom minél szélesebb szegmensében megteremtsük az államfüggetlen közösségekhez való csatlakozás lehetőségét. Vagyis: növelni kell a kapcsolódási pontok számát a legkisebb faluban is. Ezzel teremtjük meg az esélyt, hogy a civil társadalmi hálózat ne csak budapesti (vagy szegedi, pécsi, nagykovácsi) anomália legyen, hanem ténylegesen magyar. Az ugyanis bebizonyosodott, hogy Keane-nek igaza van: civil társadalom nélkül nincs demokrácia. A civil társadalom nélkül, felülről megteremtett demokrácia csak üres héj, amit a legerősebb (és legcinikusabb) kutya játszva a maga képére formálhat.

* Azért „ún.”, mert egy választás csak névleg lehet szabad, ha nincs civil társadalom. De erre később visszatérek, reményeim szerint.
** Emlékezhetünk arra, hogy a fidesz az MSZP-től elszenvedett választási vereség után szintén visszavonult a civil szférába, és elkezdte szervezni a Polgári Körök*** rendszerét, amelyek elengedhetetlen elemei voltak a későbbi terjeszkedésnek. Amikor pedig hatalomra került, nekiállt vegzálni a civileket, mert pontosan tudja, hogy az a közeg, ami az ő felemelkedését lehetővé tette, esetleg másokat segíthet a célok elérésében.
*** A Polgári Körről jut eszembe: akkoriban még Márai, a polgárfenomén volt a fidesz kulturális ikonja, most meg Kis Grofó. (Amúgy tudja valaki, minek a rövidítése a "grofó"? Vagy nem rövidítés, hanem a "gróf" hosszítása?) Szerintem téved, aki ebben valami intellektuális zuhanórepülést lát. Egyszerűen arról van szó, hogy akkoriban a fidesz még ugyanabban a kultúrában mozgott, amiben mi: Márait idézett, amire lehetett Bibót idézni, Szücs Jenőt, vagy akár másik Márait. Most viszont átment egy másik pályára, ahol a világ minden bölcs idézete hatástalan. Ezen a pályán vurstli van, hurkasütő, langyos sör, a színpadon meg Kis Grofó playbackel. És bár én herótot kapok Kis Grofótól, de el kell ismernem, az ő személye inkább zászlaja a magyar népléleknek, mint a Márai-Bibó-Szücs triász. Erre reflektálni logikus politikai lépés – és nem is önmagában ördögtől való. Hisz végtére is nekik nagyobb szüksége van az állami figyelemre, mint nekem, aki kösz, jól elvagyok a könyveim között. A bűn az, amikor ezt a társadalmi csoportot a politika konzerválja a maga leszakadtságában, elrakja (mint befőttet), hogy a legközelebbi választásnál is kéznél legyen.
**** Vassurány (https://24.hu/belfold/2022/04/06/gyermekvedelmi-nepszavazas-vassurany-igenek-aranya-magas/) amúgy tökéletes példája annak, mennyire kontraproduktív a fidesz káderszelekciója. Ugyanis nyilván nem arról van szó, hogy a vassurányiak hülyébbek a magyar átlagnál, hanem egyszerűen arról, hogy a funkcionárius, akinek el kellett volna magyaráznia a szavazóknak, hová ikszeljenek, pont annyira tájékozott, mint azok, akiket tájékoztatnia kellett. Ez pedig tündökletes illusztráció ahhoz, mivé lesz az ország, ha kellő lojalitás esetén még az se baj, ha a káder történetesen orvosi értelemben idióta. ( )