Manfred mindent megtett, hogy az első ötven oldalon eltántorítson e monográfia elolvasásától. Szükségtelenül bő lére eresztett bevezetőjében a következőkkel riogat:
1.) Roberspierre-t következetesen úgy jellemzi, mint aki „csak a nép érdekét tartja szem előtt”. Na már most: én értem, hogy a burzsoák szerinte nem tartoznak a néphez (bár miért nem? – suttogom halkan), de később azt is megemlíti, hogy R. nem foglalkozott különösebben a szegényparasztokkal sem, belement a munkások bérmaximalizálásába, valamint a sztrájkjog megvonásába, aminek ők annyira biztos nem örültek. De akkor ki a nép, ha ők sem, kérdem én? A barátai, rokonai, üzletfelei? Akik kedvencelik a goodreadsen?
2.) Nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy Thermidor 9. (amikor R.-t megbuktatták, és nyissz, lefejezték) forradalom volt-e, vagy ellenforradalom. Szerinte utóbbi. Szerintem meg nem mindegy? Most ha simán forradalom, az pozitív, az ellenforradalom meg negatív? Hiszen tulajdonképpen ugyanarról a folyamatról beszélünk, az értékítéletet csak az utókor teszi hozzá. (Amúgy meg szerintem a forradalomnak nem az ellenforradalom az ellentéte, hanem a forradalom hiánya. Vagy valami ilyesmi.)
3.) Ilyeneket mond, hogy „Marx Bruno Bauerrel vitatkozó mondatára hivatkoztak A szent család-ból”, de se a marx-i, se a bauer-i mondatot nem közli. Értem én, hogy ezt minden valamire való szovjet történész kente-vágta, de mit csináljak, ha én ostoba és tudatlan vagyok?*

Később aztán azért szóba kerülnek érdekes dolgok is, de Manfred munkája ettől függetlenül bűzlik attól, amitől a marxista történészek munkája amúgy nem ritkán szokott bűzölögni. A Robespierre-ről írott negatívan elfogult, szűk látókörű monográfiákra reagálva megalkotja a maga pozitívan elfogult, de majdnem ugyanolyan szűk látókörű tanulmányát, egy új Robespierre-mítoszt, melynek főhőse „sasszemmel” látja a jövőt, és „a napnál világosabban bebizonyítja az igazát” bárkinek, aki hajlandó vele szóba állni. Nos, a „napnál világosabb” igazságokkal szemben én meglehetősen szkeptikus vagyok – túlságosan gyakran próbáltam meg ugyanis a saját ilyetén igazságomról meggyőzni valakit, akinek hasonló, bár ellentétes „napnál világosabb” igazság volt a tarsolyában. Nagyon érdekes továbbá, hogy bár a felhozott információk láthatóan helytállóak és érvényesek, mégis mennyire más értékmeghatározásokat kapcsol hozzá a szerző. Az, hogy Robespierre átnyúl a nemzetgyűlés feje fölött, és közvetlenül a tömeghez szól, valamint a könnyedség, amivel átlépi a merev jogi formákat, ha a szükség úgy kívánja**, szerintem minimum kockázatos játék, Manfred viszont úgy örül az ilyen húzásoknak, mint majom a farkának. Az a Robespierre, akit én magam előtt látok, annyira hitt az igazában, hogy nem csak a mások, de a saját életét is hajlandó volt feláldozni érte. Nem volt híve a személyi kultusznak, magára mint eszközre tekintett, az igazság eszközére. Sajnos azonban másokban sem látta meg az embert, csak akadálynak tekintette őket, amivel tele van szórva a szebb jövő felé vezető út. Herzen szerint bátran lépett a vérbe, „és a vér nem mocskolta be” – hát ez nettó baromság. Bemocskolta: ha nem is követte el mindazt, amivel vádolták, de eleget tett ahhoz, hogy vádolják. Alighanem közvetve sokat köszönhet neki a jelenkor, de személy szerint őt ez sem menti fel a tettei alól. Mármint szerintem. Bár én amúgy sem vagyok oda a forradalmárokért – tartok tőle, hogy ha jön egy, pont én leszek az útjában.

* Na, így néz ki egy lábjegyzet. Ilyenekkel kellett volna teletűzdelni a könyvet.
** Ami gyönyörű eufemizmus a terrorra. ( )

Well I confess that Actor's autobiographies are a guilty pleasure of mine. These are the stories of people who pretend to be other people, in public and sometimes for really large sums of money. They are licensed to do something which is often, in other contexts, a criminal offence. Olivier's life was read by me for material relating to Henry V (of course about the play by Shakespeare, not the one by Pirandello!) and also for two questions,: 1) why he did that odd production of himself as Othello. 2) what it was like to work with one of my favourite actors, Frank Finlay. ( who played Porthos in the best "three Musketeers", ) The material on Marilyn Monroe was a bonus! ( )

While this book offers a lot of insight into the career and romantic relationships of Laurence Olivier, many things are quite puzzlingly left out, such as the birth of his first child and any mention of his sister after adolescence. His timeline is also quite confusing. There are many tangents which interrupt the narrative and at times he goes back to a prior point without informing the reader. Readers outside of Great Britain may be confused by much of the political discussion. The strong points include his brutal honesty about his own and others behavior, including Vivien Leigh and Marilyn Monroe. The first appendix about a battle within the National Theatre turned intensely political is fascinating.