Ehhez nekem most nem volt türelmem. Nem tudom eldönteni, ez milyen arányban az én hibám, és milyen arányban a szövegé. Zavart a nyelv, amit alkalmilag körülményeskedőnek éreztem*, de még inkább zavart a központi probléma. Ami – voltaképpen, hovatovább és végeredményben – nem más, mint hogy etikus-e megbuktatni egy diákot a vizsgán. Jó, ne bagatellizáljuk el a helyzetet, el tudom képzelni, hogy egy Jakub nevezetű professzor szívére veszi diákja vélelmezett öngyilkosságát, és belefeszül a gondolatba, hogy egy halál okozója lett. De annyira, hogy ennek következtében tulajdonképpen lekapcsolódik a társadalomról, radikálisan ledob magáról minden világi felelősséget, kvázi nekiáll lerombolni magát, hogy – talán – újra felépülhessen. Mondom, el tudom ezt képzelni. De csupán a gazdag fantáziám miatt, és nem azért, mert a könyv el tudta velem hitetni.

Egyszerűen nem állt össze. Csapongó volt, odakent ok-okozati viszonyokkal operáló, rossz értelemben szimbolista, olyasmi, amit képtelen voltam komolyan venni. Nem tudott lekötni, folyvást pislogtam ki a könyvből, kerestem az indokot, hogy letehessem, és utána alig tudtam megint felvenni. Mondom, ez nem biztos, hogy száz százalékig a könyv hibája – talán egy kevésbé masszív, kevésbé zajos külső valóság nem fektette volna ennyire két vállra az olvasási élményt -, egyezzünk ki 50-50-ben.

Idióta Putyin, hagyjál olvasni. Odass, mi van ott! Egy krakagyil! Menjél, nézzél be a szájába, ott vagyok-e.

* „Dr. N. éppen akkor múlt negyvenkilenc éves. Az ambiciózus férfiak számára veszélyes ez a kor, mert innentől fogva égető szükségét érzik, hogy alábecsüljék az élet festői tarlóján a kévék számát.” Erről például egy ideig el se tudtam dönteni, hogy tetszik-e, vagy sem. Aztán úgy véltem, nem. ( )