Nem profilom a sci-fi – például eddig azt hittem, az űropera az, amikor Obi-Wan Kenobit* leszúrják, és nem köddé válik, hanem elénekli. De nem. Az űroperában színpadias, kozmikusan hatalmas összecsapások zajlanak (lehetőleg különböző fajok között), amelyek tétje nem lehet kevesebb, mint az egész Galaxis sorsa. Mint ebben a könyvben, ugye.

Üdítő volt olvasni, már csak azért is, mert mostanában elég sok nacionalizmussal kapcsolatos munkát olvastam, és hát ebben a könyvben ezt a toszomságot olyannyira meghaladta már az emberi faj, hogy az már engem önmagában boldogsággal tölt el. Az emberiség Sznyegov világában (bő ötszáz év múlva) ugyanis tökéletes harmóniában él önmagával, unalmában sárkányokat klónoz gyíkgénekből és értelmetlen szimfóniákat komponál, a baleset és a betegség pedig ismeretlen fogalom, mert mindannyiunkra hiperintelligens, mindent látó számítógépek és erőterek vigyáznak. Ez lehetne egy negatív disztópia kiindulópontja is, de nem, hisz a szerző nem ebben, a társadalom belsejében fedezi fel a lehetséges konfliktusforrást, hanem odakünn, a hideg űrben. Fajunk ugyanis, miután mindent megoldott a bolygón, felkerekedett és elkezdett kapcsolatokat építeni az univerzum többi teremtményével, és mivel úgy néz ki, a legtöbbnél fejlettebbnek bizonyult, jó bratyóként el is kezdi megosztani velük a fejlődés áldásait. Bár közben nem igazán érdekli, hogy azok óhajtják-e ezt, vagy sem. Igen, igen, ennek van egy pirinyó kellemetlen mellékíze – ez ugyanis opcionálisan egyfajta gyarmatosítás (még ha a lehető legjobb indulatú is), hasonlatos ahhoz, amit a britek vagy akár a szovjetek csináltak a maguk ideológiai érveikre hivatkozva anno, de nem, Sznyegov még csak nem is ebben látja meg a feszültséget, ami a regényt működtetni fogja. Hanem egy új, a többinél félelmetesebb és fejlettebb fajban, a Pusztítókban, akik feltűnnek az ismert világ peremén. (És akik csak az első vészjósló faj, bezony.) És mit akarnak csinálni? Hát pusztítani, nyilván. Ilyen névvel mi mást csináljanak? Snúrozzanak? Innentől aztán tovább bonyolódnak a dolgok, amelyek során végig központi szerepet kap Sznyegov nagyon szimpatikus elképzelése a felek közötti optimális viszonyról – hogy együttműködni, megértésre és konszenzusra törekedni az, ami emberré teszi az embert, de ezen felül még hatásosabb is lehet, mint belebombázni bolygóstul-csillagostul az ellenfelet a semmibe –, de én innen nem vázolnám tovább a cselekményt, mert az már maga lenne a spoilergyanú.

Ami tetszett: Sznyegov végig fantáziadúsan alkotja meg a különböző fajokat és társadalmi berendezkedésüket, és kifejezetten üdítő, hogy ezek fejlettségi foka nem egyszerűen nagyobb vagy kisebb a másiknál, hanem egyszerűen csak más. Az ember például tud az anyagból teret, a térből meg anyagot csinálni, a Pusztítók viszont görbíteni tudják a teret, mint Neo a kanalat a Mátrixban. Az se semmi ám! A galaktok meg ki tudják cserélni a szerveiket, így örök életűek. Mindegyik specifikáció szépen van installálva a szövegbe, logikus, hogy ki miért mit tud, és ez milyen hatással van a gondolkodásukra. Ráadásul bár sok olyat olvasunk a könyvben, amire bármelyik kvantumfizikus bal szeme tikkelni kezdene – két nap egymásba rohan, de az egyik a múltban, a másik a jövőben van, így csak elsuhannak egymáson… he??? –, de Sznyegov ezt meg tudja úgy írni, hogy elhiggyem, és a regény terében realitásnak tekintsem. Ami jó pont. De ami a legfontosabb: többnyire izgalmasnak találtam, tudtam drukkolni Eli admirálisnak és barátainak, hogy legyőzzék a Pusztítókat, ezeket a sufniterminátorokat, meg a többi mocsadékot. Ja, és még egy pluszpont azért, mert a szerző a regény utolsó harmadában egy hangulatváltozást idéz elő: ez az etap sokkal sötétebb és vészjóslóbb, mint a kissé idealista első 700 oldal.

Ami meg nem annyira tetszett: néha túlteng a szövegben a patetikus szónoklat az emberről, erről a csodálatos fajról, meg az áttételes népnevelés. Az is idegesített egy idő után, hogy Sznyegov rendre elspoilerezi az elkövetkezőket – ez kis dózisban hatásos eszköz lehet a feszültség növelésére, de amikor két oldalanként utalunk a távoli jövőben esedékes eseményekre, az kissé zavaró. De ha két szóban kéne összefoglalni a kötet legnagyobb hibáját, azt mondanám: EZER OLDAL.

Megbánni azért nem bántam meg. Ahogy a regény szereplői mondanák: „Admirális, űrhajónk elhagyta a komfortzónát! Helyesbítsük az irányt?” „Nem, navigátor. Néha nem árt, ha elhagyjuk a kijelölt pályát. Megéri az elégetett aktív hajtóanyagot.”

* Akiről amúgy eddig meggyőződésem volt, hogy holland. De látva, hogyan kell írni a nevét, már nem vagyok benne biztos. ( )

Russische SF ist irgendwie anders.