Fuck Jack Burden. ( )

The pace of the story overs like a Lev train: feeling the vitality of speeding along at 200 mph and, vibrates with emotional intensity. Since its first publication in 1946, the novel has remained unsurpassed the definitive telling of American political morality, corruptions, power, privledge, and guilt. A horrifying telling of the rise and fall of a would be dictator. Sounds more like prophetic writing than fiction. ( )

Warren writes a book about Huey Long, a politician for the people, who did much for the poor people of Louisiana, but eventually succumbed to the crookedness that is the backbone of politics. ( )

¨Todos os Homens do Rei,¨ embora inspirado na vida do politico americano Huey Long, não reproduz tal vida. Willie Stark, o protagonista, é seu próprio personagem - e único. O Estado americano sem nome em que o romance se passa não é necessariamente sulista (como Louisiana) O verdadeiro Huey Long em sua ascensão ao poder na Louisiana usou o populismo econômico para ascender ao poder. Embora Huey Long não fosse um marido modelo para Rose McConnell Long, nunca teria pensado em se divorciar dela e deixá-la com seus três filhos.
Como Long, no entanto, Stark é um autodidata com uma paixão que consome tudo para seguir em frente na vida. Nasceu na mais humilde das circunstâncias em uma família de meeiros de pinheiros e chegou a governar seu estado com ambições nacionais (federais). E, como Long, Stark monta uma máquina política em seu estado que beira o fascismo.
Mais famoso como poeta, Warren ganhou com seu romance de choque o premio Pulitzer em 1947. É literatura participante, mas sem cair nas armadilhas do realismo socialista. ( )

Essünk túl a rosszon. Ha a címen múlt volna, én lehet, nem is kezdek bele a könyvbe. Vajda Endre ugyanis úgy döntött, hogy az eredeti címet (All the King's Men), ami egy közismert angolszász versike sora, hazai ismeretlenségére való hivatkozással behelyettesíti egy Toldi-sorral, merthogy értelmileg hasonlóak. Na persze. Bizonyos aspektusból persze értelmileg az is hasonló, hogy Kertek alatt a ludaink megfagynak, meg az is, hogy Nem vagyok én apáca… feltéve persze, hogy tágan értelmezzük azt a bizonyos aspektust. Pedig különben Vajda fordítását kifejezetten erősnek éreztem – egyszerre lendületes és sűrű, sokat hozzátesz a mű élvezetéhez – már ha eltekintünk a sok „teringetté”-től meg „a keservit”-től (lövésen sincs, az eredetiben milyen indulatszavak voltak, de azért gyanítom, életszerűbbek), illetve a korszak állandó, bár megbocsátható tévedésétől (egyszerűsítésétől), miszerint a rögbi egyenlő amerikai foci. A cím viszont sajnálatos.

Pedig ha létezik olyan kategória, hogy Nagy Amerikai Regény, ez a könyv oda tartozik: a populizmus kiemelkedő irodalmi ábrázolása. Willie Stark krónikája a ’30-as évek derekáról, aki idealista farmergyerekből előbb ügyvéddé, majd gátlástalan kormányzóvá küzdi fel (le?) magát – ő a Gazda*, aki zsebre vág mindenkit. Azért lép politikai pályára, hogy megtisztítsa az államot a velejéig korrupt elittől, igazságos adózást ígér, kórházakat, utakat, tejet, mézet, kánaánt – és komolyan is gondolja. Bombasztikus beszédei az unortodox retorika mesterfogásai – csupa érzelmekre hatás, csupa „én közétek tartozom”, de olyan bravúrral megjelenítve**, hogy az olvasó már rohanna is az urnákhoz. Stark szilárdan hiszi (vagy hinni akarja), hogy jót tesz, és azt is, hogy jót csak a rosszból lehet felépíteni – csak hát ki mondja meg, mi a jó? És hogy kinek jó? És ha az a picike jó, amit ki lehet szedni a rossz hatalmas halmából, már nem éri meg az egészet, akkor mi van? Az odáig rendben van, hogy Stark az emberek érdekeit nézi – de mi van, ha a végén összetéveszti magát az emberekkel? „A ti akaratotok az én erőm.” – mondja. És ezt is: „A ti szükségetek az én igazságom.” Bizonyára. De vajon jó ez nekünk?

A regény első ránézésre azt az elbeszélői stratégiát követi, amit A nagy Gatsby-ből vagy a Sophie választ-ból ismerhetünk: az író valódi főszereplője és az olvasó közé még beiktat egy kívülálló E/1-es elbeszélőt, megfelelő távolságot teremtve ahhoz, hogy magunk alakíthassuk ki koncepciónkat a valódi kulcsfigura jelleméről és életeseményeiről. Ez a lehetőségünk itt is megmarad, mert Stark rendkívül komplex csávó (megosztó személyiség, ahogy manapság mondanák), de jobban megvizsgálva a központi alak mégis maga az elbeszélő, Jack Burden, ez a filozofikus hajlamú, intelligens és szarkasztikus, ám mélyen nihilista figura. Legalább annyira fontos az ő motivációja, mint a kormányzóé – vajon miért marad mellette még akkor is, amikor már térdig kell miatta gázolnia a fekáliában? Mi készteti arra, hogy megtegye azt, amit maga is bűnnek gondol? A válasz itt sincs a szánkba rágva, ám talán nem elhamarkodott kijelenteni, az „írástudók árulásának” motívuma jelenik meg itt a könyvben: amikor a végletekig passzív értelmiség hagyja magát megvezetni a karakteres és tetterős, éppen ezért vonzó populizmus által.

Ám ez a könyv nemcsak fifikás politikai tanmese a jó megrontásáról, hanem több ennél: időtálló történet egy nagyon sokszínű, szinte pulzáló nyelven elbeszélve. Penn Warren bőven használ lírai futamokat és ráérősen végigírt retrospektív betoldásokat, néhol a Dél érzékletes ábrázolásával kényeztet minket, szimbólumkezelése pedig kellemesen harsány (lásd azok a beszélő nevek: Burden, Stark). De a legbámulatosabbak azok a jóféle, bikaerős, Hugo-t idéző drámai jelenetei, amiből nem ritkán kettőt-hármat is elpottyant egy ötvenoldalas fejezetben. Nem finomságáról vagy eleganciájáról lesz számomra emlékezetes ez a regény, hanem ezekről a jobbhorgokról, amiket az író magabiztosan bevisz az olvasónak. Jól van megcsinálva, na.

* Ez Vajda másik fordítói leleménye: így oldja meg az eredetiben szereplő Boss behelyettesítését. Megmondom őszintén, nekem tetszik, bár a kifejezés bennem áthallásokat teremt Sztálin személyéhez – de ez aligha a fordító hibája.
** Már közvetlenül az első fejezetben ízelítőt kapunk Stark emberfeletti verbális képességeiből, amikor szülővárosába visszatérve a mélyen tisztelt egybegyűlteknek szónoklatot rögtönöz. „Nem akarok semmiféle beszédet tartani” – kezdi, megidézve ezzel egy másik trükkös szónokot, Shakespeare Antoniusát („Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”). Aztán persze olyan monológot rittyent nekik, hogy még az aszfaltot is felkaparják gyönyörűségükben. ( )