Türelem – nos, az kell ehhez a monstrumhoz. Főhősünk, Arthur Pendennis, a nem túl gazdag és nem túl sziporkázó főhős 18 éves, mikor először találkozunk vele e könyv lapjain, és a 175. oldalig kell várni, amíg az író egyáltalán eljuttatja őt az egyetemre. (Megjegyz.: nem az a megfejtés, hogy évvesztes a srác.) Erre mondta egy ismerősöm, hogy azért bámulatos: ilyen keveset ilyen sok szóval elmondani! Nevezett Pendennis uraság amúgy fairoaksi birtokán éldegél édesanyjával és Laura nevezetű csodabájos rokonával – aki mindazonáltal elég távoli rokon ahhoz, hogy az olvasó nagy összegben le merje fogadni: előbb-utóbb egymáséi lesznek. Aztán Pendennis pár száz oldal után elhagyja szülőföldjét, és a cselekmény Londonban folytatódik. Aminek következtében üdvösen fel is pörög, úgyhogy nekem senki egy rossz szót ne szóljon az ipari forradalomról meg az urbanizációról, ha ezek nincsenek, ott döglene meg az olvasó az unalomtól a kies angol vidék eseménytelenségében. (Megjegyz.: bennem felvetődött a kérdés, hogy rendben van, Arthur különböző kalandokat él át a nagyvárosban – de mit csinál addig a Fairoaksban ragadt Laura? Gondolom, nagyjából semmit, mert nem az a dolga, hogy csináljon valamit. Legfeljebb horgol pár terítőt. Agyagozik. Playstationnal csapatja agyon az időt. Hibernálva van, mint Ripley az Alien-ben. Mindegy az*.)

Mindazonáltal el kell fogadni, hogy ez a könyv nem elsősorban történetet mesél el. Alig vannak benne dickensi drámai jelenetek és színes dickensi karakterek – az olvasónak az az érzése, hogy ha a szereplők bele is keverednek valami hallatlan konfliktusba, valahogy mindig sikerül lágyan kitáncolniuk belőle. Sokkal inkább ráérős tabló ez a vidéki és nagyvárosi Anglia mindennapjairól, újarisztokratákról és tősgyökeres lordokról, katonákról, cselédekről, lelkészekről és patikusokról – azokról, akiket Thackeray oly jól ismer. Mert meg merem kockáztatni: e regény relatív eseménytelensége annak is betudható, hogy végtelenül személyes. Nem annyira szórakoztatni akarja az olvasót, mint inkább vallomást tenni. Túl sok olyan elem van ebben a könyvben, ami egyértelmű párhuzamot mutat Thackeray életeseményeivel: a fiatalon elvert családi örökség, az anyagi problémák, vagy az újságírók és irodalmárok világa. Az volt az érzésem, hogy Thackeray ugyanúgy saját ifjúkori tévelygéseinek állít emléket e könyvben, mint ahogy az íróvá váló Pendennis is önmagát írja meg regénybeli regényében, a Walter Lorraine-ben. És ez a fajta (képzelt vagy valós) személyesség sokat hozzátesz ehhez a könyvhöz.

Szóval ahogy az a klasszikus gigászoknál lenni szokott: amint elfelejtettem a rohanó időt meg a többi posztmodern fantáziát, finom kis élvezetet volt e ráérős prózán átkorzózni. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor egyszerűen leragadt tőle a szemem, de ha az ember befejezi, és egy nap múltán visszatekint rá, már nem az unalom jut eszébe, hanem valami kellemes, bágyadt jóérzés: mintha lankás zöld mezőkön barangolt volna a minap. Nem nagy hegycsúcsok és szédítő szakadékok kápráztatták el, csak valami nyugodt időtlenség. Valami elegáns puhaság. Jó ám az is.

* Amúgy elkelt volna ebben a könyvben egy rendes, igazán kimunkált, élő nőalak. Néha Laurában, néha Amoryban is mintha fellángolt volna valami, de összességében végig Arthur függelékeiként funkcionáltak. ( )