Eco szerint az olvasónak nem kell mindent tudnia a regény univerzumáról, mert egy regény narratívája szükségszerűen csak kisvilágokban működik*. Hugo viszont tojik Eco-ra, és könyve elejére odabiggyeszt egy könnyed ötven oldalas kultúr-, gazdaság- és etnotörténeti tanulmányt a normann szigetvilágról – nesze neked, Nyájas Olvasó, ezt mind biflázd be, mielőtt egyáltalán beengedlek a történetembe. Úgyhogy fel lehet venni a túrabakacsokat, meg a vízhatlan tengerészkabátot, és veselkedjünk neki. A vicc az, hogy amilyen nagy író Hugo, még ezt is megteheti, mert a szárazanyagot is olyan elemi lelkesedéssel tálalja, hogy az ember nem is bánja, amikor az idegeire megy, mi több, még hálás is érte. Érthető amúgy az efféle nyitány, mert ennek a könyvnek a főszereplője bizony maga Guernesey szigete úgy mindenestül**, no és persze a szörnyű, a félelmetes, a csodálatos óceán. Mellette eltörpülnek az emberek, még a regény talán legfőszereplőbb (humán) szereplője, Gilliatt is legfeljebb a mellékszereplő kategóriában nevezhet az Oscar-ra.

A helyszín nem csak a szereplőkre, de a sztorira is árnyékot vet: talán ez a legharmatosabb cselekményű Hugo-történet a nagyregények közül. Tulajdonképpen annyi az egész (eltekintve a marginális, bár fineszesen megszerkesztett kacskaringóktól), hogy Gilliatt, az „ördöngős” egy pokoli szikladarabon, a tenger kellős közepén egymagában nekiáll végrehajtani a lehetetlen küldetést. Egyfajta újraértelmezett Robinson Crusoe ő: az emberfeletti ember, aki saját eszére és erejére hagyatkozva küzd meg az elemekkel. Azért az író egy pluszt is bevisz ebbe a szálba, mégpedig egy rettentő polipot! Egy rohadt nagy, ocsmány polipot!!! Mi ez, ha nem cool? És ez a polip nem ám valami Attenborough-természetfilmből szökött át, hanem egyenesen az ’50-es évek amerikai szörnymozijaiból! Szóval nagyszerű mese ez, ha valaki szereti a francia romantikusok áradó nyelvezetét, akik képesek egy parasztház tetőszerkezetéről is másfél-két oldalas, harsány színekkel megföstött gyorselemzést illeszteni a regénytestbe. És persze ha valakit nem zavar, ha egy író galádul bánik a szereplőivel***.

(Megjegyzés: és ha valakinek nem tűnt volna fel a Nyomorultak-ból – Victor Hugonak nagyon jó humora van!)

* "A mintaolvasónak nem kell ismernie az összes említett helyet és individuumot a regényben. Elegendő, ha úgy tesz, mintha hinné, hogy ismeri őket. Nem csupán hatalmas méretű rugalmasság és felületesség kéretik a mintaolvasótól, hanem a jó szándék folyamatos gyakorlása is.
Ha a mintaolvasó így viselkedik, élvezni fogja a történetet. Máskülönben örökké tartó enciklopédikus kutatásra ítéltetik. Akadhatnak olvasók, akik azt kérdezik, hány lakosa lehet Saint-Quen-les-Toits-nak, vagy hogy hívják Charles Bovary nagyapját. De az ilyen akadékoskodók nem mintaolvasók. Maximális világokat keresnek, míg a narratíva csak kis világokkal maradhat életben." (Eco: Az értelmezés határai)
** Ahol amúgy Hugo száműzetésének éveit töltötte. Ilyen értelemben elmondhatjuk, hogy igazi íróként kipréselte a rosszból a jót, és a lehető legtöbbet profitált a kényszerű ottlétből – és nem mellesleg Guernesey sem járt rosszul, mert ilyen szép himnuszt aligha írtak hozzá még egyet.
*** Ebben a műben Hugo még azt a disznóságot is elköveti, hogy csinál (SPOILER!!!) egy protohepiendet, amikor Gilliatt sikerrel véghezviszi a véghezvihetetlent. De amint nyugodtan hátradőlünk, mert minden rendben levőnek látszik, akkor az író sanda vigyorral ajkán visszakézből lekever neki egyet.
( )

4/20/22

Not as good in English as in French. I would say that, though, wouldn’t I? Clunkier and less memorable. Still a fabulous yarn. ( )

Du sublime, du long et du très long... quelques descriptions magiques ( )

Superbe roman de Victor Hugo écrit au cours de son exil sur l'île de Guernesey. L'auteur avait souhaité rendre hommage au courage et à l'opiniâtreté hors norme des marins; c'est tout à fait réussi.
Le roman s'ouvre sur le récit d'un homme qui marche dans la neige et qui y trouve, surpris, l'inscription de son nom, laissée par une jeune fille qui s'est rapidement enfuie.
Cet homme, c'est Gilliatt, un personnage tout à fait singulier dont l'origine méconnue et le mode d'existence l'auréolent de mystère et lui confèrent une mauvaise réputation parmi la population. Victor Hugo avait le génie des personnages; il donne subtilement vie à Gilliatt en prenant soin de ne pas en être un narrateur omniscient et surtout trop bavard.
Les autres personnages du livre, ce sont essentiellement mess Lethierry, un aventurier des mers d'une droiture impeccable, Déruchette (la nièce de ce dernier qu'il élève), Sir Clubin (personnage à double facette qui révélera sa véritable nature), et dans une moindre mesure le traître Rantaine qui disparaît puis réapparaît à l'occasion d'un rebondissement en mer.
Des brigands, des pirates, des hommes d'église peuplent également le livre ici et là.
Mais le personnage principal reste indéniablement la mer, perpétuellement observée et le théâtre des actions et ressorts du livre. Elle tue et sauve à son gré ; les plus vaillants la combattent sans merci. Gilliatt, homme simple aux origines non éclaircies, incarne un héros magnifique, doué d'un courage infaillible et d'une habileté sans pareil. L'acte de bravoure longuement décrit dans le dernier tiers du roman est porté par un amour farouche ; en déployant des forces surhumaines pour vaincre la mer, la tempête, l'orage, les ventouses d'une pieuvre qui l'enserre, c'est Déruchette qu'il espère conquérir.
Les aventures en mer sont souvent très méticuleusement (maniaquement, pourrait-on dire) décrites, au moyen d'un vocabulaire didactique particulièrement vaste qui peut paradoxalement rendre la visualisation des scènes assez floue.
Qu'importe, le récit est porté par un souffle poétique tout hugolien, nourri de passages sublimes.
La grandeur d'âme, l'entier don de soi de Gilliatt n'est pas sans rappeler le personnage de Jean Valjean, autre grand homme du peuple à l'histoire singulière.
La force de l'amour muet de Gilliatt s'érige quasiment en leçon : la force semble ainsi être du côté de celui qui aime. C'est un peu comme si Hugo nous disait qu'il ne faut pas être mercantile en amour ou, autrement dit, attendre d'être payé de retour. L'auteur nous décrit dans tous les cas la grandeur de l'innocence inaltérée qui repose sur le don complet de soi-même.
La fin tragique de Gilliatt qui choisit de se fondre dans la mer dont il connaît tous les accents et les humeurs, rappelle celle de L'homme qui rit.
Chez Victor Hugo, on se noie par désespoir d'amour, par désespoir de la perte mais aussi parfois pour expier son déshonneur (souvenons-nous de la fin de Javert dans Les Misérables).
Un très beau et grand roman que ces Travailleurs de la mer. ( )