i just wrote a really long and excellent review of this book. and then i deleted it. fuck.
so, good book. yeah. ( )

Ambivalensek az érzéseim. Egyrészt nyilvánvaló, hogy ez a magyarul megjelent világháborús munkák között egy megkerülhetetlen alkotás – pláne mert akkora, hogy egy birodalmi lépegető is felbotlana benne. Másfelől meg valahogy nem tudtam úgy élvezni*, mint sok más édestestvérét. Davies könyve mindenre kiterjedő figyelemmel és lengyel szemszögből vizsgálja a ’44-es varsói felkelés** eseményeit, mind előzményeit, mind utóéletét akkurátus aprólékossággal tárgyalva. A két fenti jelző (a „mindenre kiterjedő figyelem” és a „lengyel szemszög”) az oka e kötet minden erényének, és paradox módon hibájának is.

Ami a mindenre kiterjedő figyelmet illeti: talán kicsit feszesebb szerkezet nem ártott volna. Itt vannak például ezek a „kapszulák” – olyan dokumentumok és visszaemlékezések, amiket Davies a főszövegbe illesztett. Maga az ötlet nagyon eredeti, és alapvetően inkább produktív, mint nem, csak épp folyamatosan megszakítják az elbeszélést, helyenként olyan sűrűséggel, ami már az érthetőség rovására megy. Ráadásul az sem mindig világos, hogy miért oda lettek beillesztve a szövegbe, ahová, némelyik pedig egész egyszerűen nem tágítja a látókörünket, csupán megismétli azt (egy másik szemtanú szájával), amit pár oldallal előbb már megtudtuk. Mintha Davies-nek nem lett volna lelke kihagyni egyet is közülük.

Aztán a lengyel szempont. Néha az volt az érzésem, Davies nem viszonyul kellő objektivitással témájához. Ez többek közt abban nyilvánul meg, hogy ugyan leírja a felkelők által elkövetett atrocitásokat is, de sosem fűz hozzájuk erkölcsi kommentárt – amit viszont a nyugatiak és a szovjetek esetében ritkán mulaszt el***. Ezzel semmiképpen sem szeretnék arra utalni, hogy a felkelők sem voltak jobbak, mint a többi fél: hihetetlen hősiességgel és páratlan szívóssággal vívtak meg egy olyan küzdelmet, aminek (a tények utólagos ismeretében legalábbis) csak a vesztesei lehettek. Egyszerűen arról van szó, hogy ha egy nagyobbfajta embercsoport fegyvert kap a kezébe, akkor ott óhatatlanul lesznek túlkapások – és ezen egy történésznek nem kell szemérmeteskedni. Ez minden felkelés és forradalom a priori tulajdonsága, független attól, hogy az adott esemény becses vagy becstelen szándékból született. (Én a magam részéről ezért igyekszem elkerülni az ilyesmiket.)

De ez bőven megbocsátható. A háborús szakirodalomban Dunát lehet rekeszteni az olyan szövegekkel, amik a nyugati álláspontot tükrözi, és olyat is találunk (elsősorban a ’89 előtti kiadványok között), amik a marxista történelemszemléletet követik, egyértelműen „felszabadításnak” tekintve a Vörös Hadsereg ténykedését. Mostanság pedig egyre nagyobb számban jelennek meg a piacon a Wehrmacht szerepét relativizáló, önigazoló visszatekintések is – de ilyen szöveg, ami a „kicsikre”**** fókuszál, magyar nyelven alig akad. Lengyelország az első ország volt, aki fegyveresen szállt szembe a németekkel, és végig, kompromisszumok nélkül, a legbénítóbb veszteségeket is állva harcolt ellenük. A győztesek oldalán harcolt, mégis veszített: egyik megszállást a másikra cserélte. Lehet (sőt kell is) mélázni azon, mennyiben hagyták őket cserben nyugati szövetségeseik – nyilván nagyon. A brit és amerikai felelősség tény, az pedig, hogy milyen hamar és milyen könnyen szemet hunytak Sztálin lengyelországi cselekedetei fölött, egyszerűen gyomorforgató. Diplomáciai és morális téren elkövetett mulasztásaikat tehát tárgyalni kell, de (és ezt Davies nem igazán hangsúlyozza) katonai téren nem sok mindent tehettek a lengyelekért, ami azt jelenti, hogy azok végeredményben pusztán Sztálin jóindulatától függtek. És hát tudjuk: Sztálin és a jóindulat…

Ez persze felveti a kérdést: volt így értelme az egész küzdelemnek? Varsó a földig lerombolva, az emberveszteség iszonyatos, és mit kaptak cserébe? Csöbörből vödörbe kerültek. Ugyanakkor ebből a heroikus küzdelemből felépíthették maguknak Európa egyik legcsillogóbb nemzeti mítoszát – ami nem kevés. Davies pedig hozzáteszi a magáét a legendához. Bár azért érdemes észben tartani, hogy az efféle nemzeti mítoszok mindig hordoznak magukban némi kockázatot. Alkalmazzuk hát őket kellő visszafogottsággal.

* Tisztában vagyok vele, e helyütt mennyire abszurd, mi több: perverz e szó használata.
** Ami nem keverendő össze a varsói gettólázadással.
*** Talán groteszk, de a nácik esetében viszont gyakran mellőzi ezt – mondjuk ahhoz, hogy az SS kivégzett egy komplett varsói városrészt, igazából tényleg nincs értelme kommentárt fűzni. Magáért beszél.
**** Persze a lengyel részvétel a második világháborúban egyáltalán nem nevezhető kicsinek. Az Anders hadsereg a nyugati frontokon, a Berling hadsereg a keleti fronton, a lengyel pilóták a brit Királyi Légierőben, a Honi Hadsereg pedig a megszállt Lengyelországban mind a katonák számában, mint az elért eredményekben a legfontosabb hadviselő felek közé emeli Lengyelországot. Valószínűleg többet tettek (és mindenképpen többet szenvedtek) a győzelemért, mint mondjuk a franciák. ( )

M.2.3