Walter Benjamin rövidke könyve hellyel-közzel reprezentatív válogatás a XVIII-XIX. század német levélterméséből, a szerző szűkszavú kommentárjaival. Írók és címzettek között megtaláljuk a kultúrtörténet jelentős figuráit, Goethét, Kantot, Hölderlint vagy épp Nietzschét, valamint megörökítésre kerülnek jelentős pillanatok, amilyen például Hegel halála. Összességében azonban az irományok meglepően hétköznapi tartalommal bírnak: egy születésnap leírása a lugasban, bíbelődés egy bimbózó szerelemmel – és ez nem véletlen. Nem megkerülhető ugyanis a kötet megjelenésének időpontja: az első, folyóiratokban való elhelyezés 1931-32-re esett, a teljes szöveg pedig 1936-ban Svájcban (álnéven) pottyant a piacra. Amiből következik, hogy e szemelvények relatív langyossága bizony átgondolt koncepciót takar: Benjamin a korszak brutális náci szellemiségével szemben megkísérel emléket állítani egy alternatív Németországnak, egy olyan polgári mentalitásnak, aminek még jelentett valamit a magánélet, a tolerancia, a személyes szuverenitás. Ebben a világban a németeket még nem a test és az erőszak kultusza jellemezte, hanem a nyugalmas szemlélődés, és a hit a szellem (de nem feltétlenül az értelem!) erejében. Ez a világ persze elmúlt* – ezt még mi, magyarok is tudjuk, pedig itt ez a világ soha nem is létezett –, és ez elmúlás csendes szomorúságként ott piheg a sorok között. Néhány passzustól eltekintve nem volt izgalmas olvasmány, sőt viszonyomat irányában időnként unalomként érzékeltem, mégis, ez egy kellemes unalom volt: üldögélés egy kényelmes biedermeier szófán, és bámulás a ködös semmibe.

* Az utolsó levél címzettje amúgy éppen Nietzsche, ami önmagában e vég szimbolikus megjelenítéseként is értelmezhető. ( )