Lehet, Haffnernek igaza van, amikor az mondja: ha nincs Hitler, akkor Churchillnek itt a nevét se ismernénk. Jó, pár angol történelemre specializálódott csodabogár tudná, hogy volt egy brit politikus, aki eszement vastag könyveket írt az angolszász népek történelméről meg szépapjáról, Marlborough hercegéről, a nagy hadvezérről, de kábé ennyi. És az nagyon rossz volna, hisz semmit se mondanának nekünk az ilyen ikonikus képek:



Azt hinnénk, valami chicagói gengsztervezérről készültek, pedig nem. Bár tegyük hozzá, ha Churchill nem is volt gengsztervezér, problémás csávó volt világ életében. Az iskolarendszert például kiváltképp rühellte, gyakorlatilag egyszemélyes sztrájkot folytatott ellene az iskolapadból. Ha nem lett volna apja maga is egykori miniszter és Lord, a konzervatív politika egyik megújítója, akkor a kis Churchill alighanem mehetett volna a McDonald'sba tányért mosni, ehelyett lovastiszt lett a brit hadseregben. És itt meg is találta azt, amire mindig is vágyott: a harcot. Ennek köszönhette, hogy Albion egyre inkább felfigyelt rá, dél-afrikai kalandja* pedig igazi korabeli celebbé tette. Winston pedig profitált ebből. Egyrészt alkalmi újságíróként ** elárasztotta a lapokat szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb riportokkal, amelyekben bizony alaposan elverte a port saját munkaadóin, a hadsereg stratégáin. (Nem csoda, hogy nem is igazán szerették a vezérkarban a nagyszájú hadnagyocskát.) Másfelől pedig megízlelte a politika ízét, és úgy fest, az efféle harc jobban is ízlett neki, mint a csatározás a birodalom perifériáin.

Szóval Churchill betrappolt az alsóházba, természetesen mint konzervatív képviselő, hisz mi más lenne egy Marlborough-leszármazott. Aztán gyakorlatilag azzal a lendülettel át is trappolt a liberálisokhoz, országos botrányt okozva. Hát igen, Winston elég célvezérelt ürge volt - mivel úgy érezte, a konzervatívok kutyába se veszik, ráadásul leszálló ágban is vannak, ezért megéri neki inkább a liberálisokkal tartani***. Ezzel persze elemi haragot gerjesztett maga ellen konzervatív oldalon, és ami azt illeti, a liberálisok se különösebben bíztak benne. Akárhogy is, a számítása bevált, mert számos miniszteri posztot betöltött, Lloyd George-dzsal együtt meghatározó figurájává lett a liberálisoknak, és mielőtt kitört a háború, megkapta az álommelót is: ő lett az Admiralitásért felelős miniszter. Magyarán övé lett az összes csecse hajó, a Brit Birodalom öklei, amivel Anglia uralta a tengereket. És mégis belebukott.

Pedig Haffner szerint Churchill remek érzékkel vágott bele a dolgokba. Rendbe szedte a flottát, amikor pedig kitört a háború, tutibiztos receptje volt a győzelemre: azt akarta, erősítsék meg Antwerpent, mert akkor lesz egy erődjük a németek hátában, így azok nem tudnak majd merev frontvonalat kiépíteni Franciaországban. Gyanús, hogy neki volt igaza, de hiába, mert lehurrogták, nem biztosítottak neki elegendő eszközt a terv véghezviteléhez. Aztán jött az újabb pazar Churchill-idea: üssék ki Törökországot a háborúból, így megteremtenék a közvetlen összeköttetést az oroszokkal, ráadásul nyitnának egy újabb frontot a Balkánon****, amivel alaposan aláfűtenének a tengelyhatalmaknak. Nos, erre már több erőforrást tudott mozgósítani, partra is szálltak a britek Gallipolinál, de bele is rokkantak, mert a törökök a vártnál erősebbnek bizonyultak. Szegény Churchill pedig megbukott.

Na most ha nagyjából ebben az időpontban Adolf Schicklgruber nevű kadét valahol a nyugati fronton telibekap egy gránátszilánkot, majd elvérzik a lövészárokban, akkor itt lényegében befejeződhetne az értékelésem. Még ejtenék pár szót arról, hogy Churchill az írói szakmára fanyalodott, kitanulta a kőmíveskedést, szorgalmazta durva beavatkozást a bolsevik állam ellen (sikertelenül), oszt ennyi, zárómondat. De a fenn említett Adolf sajnos nem halt meg, népvezérré képezte magát, és elkezdte megenni Európát. Anglia meg - ami ekkoriban bele volt bolondulva a megbékélés politikájába - hagyta. Churchill volt az egyetlen, aki vidéki magányából bőszen ostorozta az ostoba politikát, bohócnak is tartották miatta. Egy ideig. Mert ahogy kezdett (nagyjából München után) világossá válni, hogy Chamberlain Hitler lekenyerezésére tett erőfeszítéseivel nem megy semmire, és itt bizony háború lesz - úgy vált Winstonunk (akire egyre inkább illet a "jó öreg" jelző) egyre népszerűbbé. Nem csoda, hogy amint kitört a háború, megint élre tört: előbb újra kezébe nyomták az Admiralitás vezetését, majd - Chamberlain bukása után - a miniszterelnökséget is.

Nagyon nem mélyednék bele főhősünk második világháborús szerepvállalásába, mert arról annyian írtak már annyit, hogy az több mint elég. (John Lukacs pedig még a "több mint elég"-nél is többet írt erről.) Lényeg, hogy Churchill a maga bulldogmentalitásával elérte, hogy a britek kitartsanak, sőt: azzal, hogy az amerikaiakat is okos politikával magához kötötte, megágyazott a szövetségnek, amely végül térdre kényszerítette Németországot. Nélküle talán az egész történelem máshogy alakult volna - és ezen vajmi keveset változtat, hogy ha a háborút meg is nyerte, a békét elveszítette. A világégésből ugyanis egy gazdaságilag megrokkant Anglia került ki, amely saját gyarmatait sem tudta már gyeplőszáron tartani. Olyan birodalom volt már, amely eltörpült az új nagyok, az USA és a Szovjetunió mellett, és bizony Churchill minden trükkje kevés volt ahhoz, hogy ezen a helyzeten érdemben változtathasson. És arról ne is beszéljünk, hogy '45-ben még a miniszterelnöki pozíciót is elbukta - úgy voltak vele a szavazók, hogy Winston jó volt a háborús időkre, de a békét menedzselje inkább valaki más. Innentől kezdve az életpálya már, mondhatni, unalmas. Bár volt itt még egy-két dolog, fultoni beszéd (a "vasfüggönyös", tudjátok), újabb miniszterelnökség, de igazából semmi extra, a háborús szerepvállaláshoz képest. Búcsúzzunk is el inkább itt Churchilltől: a csúcsponton.

Gördülékeny életrajz, nagyszerű publicisztikai stílusban megírva. Haffner szereti Churchillt, ez nem vitás, de emberi-politikusi hibáit sem hallgatja el. Nem elégszik meg a puszta adatközléssel, elemez, hipotézisei vannak, sőt, néha még a pszichologizálásban is elmerül (amit mondjuk nem mindig honoráltam). Néha megszalad ugyan a tolla ("egymás sorsává lettek", mondja például Hitlerről és Churchillről), de végig élvezetes olvasmány, laikusnak talán a legjobb, ami Churchillről ajánlható.

* Hősiesen megvédett ugyanis a búrok ellen egy mozdonyt, fogságba esett, majd megszökött, és egy szál magában, térkép nélkül, pár tábla csokival a zsebében elballagott Mozambikig. Ezzel pedig elérte, hogy egész London róla beszéljen.
** Az újságírás és egyáltalán, az írás végigkísérte innentől kezdve Churchill életét. Volt olyan periódus, amikor ez jelentette egyetlen bevételét - mert hiába volt többször is miniszter, valamiért nem lopta szénné magát. Tudom, ez innen, Kelet-Európából nézve tök hihetetlen.
*** Aztán amikor a liberálisok kerülnek leszálló ágba, a két világháború között, minden további nélkül visszasétál a konzervatívokhoz. Haffner eme pálfordulását nagyobb megértéssel kezeli, nem annyira opportunizmust lát benne, mint valódi aggodalmat a szocializmus térnyerése miatt, amit szerinte a liberálisok nem kezeltek megfelelően.
**** Úgy látszik, a balkáni frontok ilyen becsípődések voltak nála - a második világháborúban is mindent megtett volna azért, hogy a szövetségesek ott szálljanak partra. ( )

Wer einen groben Überblick über das bewegte Leben von Chuchill sucht, wird himermit zufrieden sein. Wer einen fundertieren Einblick haben möchte, muss zu anderen und ausführlicheren Werken greifen. ( )

Sommigen mensen zijn "larger than life" en dat geldt zeker voor Sir Winston Churchill. Geboren in het beroemde adellijke geslacht van de hertogen Marlborough behoorde hij tot de hoge Engelse adel. Zijn vader, Lord Randolph Churchill, richtte de conservatieve partij op en was van 1880 tot 1886 de machtigste politicus van Groot Brittannië. Hij trouwde met Jennie Jerome: een Amerikaanse miljonairsdochter en een van de grootste schoonheden van de eeuw. Hun eerste zoon, Winston Churchill, werd geboren in de damesgarderobe van Blenheim Palace omdat Jennie ondanks een vergevorderde zwangerschap toch naar een bal wilde.

Zijn jong gestorven vader (hij werd maar 45 jaar) had nooit veel aandacht voor zijn oudste zoon en beschouwde hem als een totale mislukking. Op school was Winston een rebel: hij weigerde zich aan te passen aan het Engelse onderwijssysteem en kwam er tegen in opstand. Hij kreeg het zwaar te verduren, ging van school naar school en leerde in al die jaren helemaal niks. Winston Churchill schreef later over zijn jeugd: "het was niet alleen de naarste, maar ook de meest eenzame en meest onvruchtbare periode in mijn leven".

Uiteindelijk kwan Winston met veel moeite bij het leger: hij zakte tweemaal voor het toelatingsexamen en slaagde de derde keer met zo'n slechte cijferlijst dat het alleen voor de cavaelerie voldoende was (Cavaleristen mochten dommer zijn dan infanteristen, omdat ze rijker moesten zijn; paarden waren duur.) In het leger bloeide de dan twintigjarige Churchill helemaal op: sterker nog 5 jaar later was hij een nationale held en een bekende schrijver. En dat was nog maar het begin...

Ik ga niet het hele leven van Churchill navertellen maar ik hoop dat je met deze inleiding de smaak te pakken hebt gekregen. Churchill was niet alleen een complexe en facinerende man; hij leefde ook nog eens in een periode waarin er allerlei grote historische gebeurtenissen plaatsvonden. Sebastian Haffner (een Duitser!) weet het verhaal beknopt en meeslepende te vertellen. Een echte aanrader!

Sympathiek geprijsde heruitgave van een hier en daar wat gedateerde (het boek is uit 1967!) maar wel mooie en krachtige karakterisering en periodisering van (het belang van) Churchill, met een voor jongere lezers handig nawoord over de auteur door Bart Tromp.
Juist vanwege de stevige grip die Haffner op zijn onderwerp heeft is dit een heerlijk boek om de recentere geschiedschrijving mee in te duiken. Wel moet mij van het hart dat ik de passages waarin Haffner psychologiseert zwak vind. ( )

Een biografie over Churchill mag dit boek niet worden genoemd, een levensschets is een betere omschrijving en is ook geheel in overeenstemming met de pretentie die de schrijver had.

In kort bestek maken we kennis met een man die na een onpersoonlijke opvoeding en een geforceerde plaatsing in het leger zich ontpopt als zoeker naar avontuur en bovenal de krijg. Zonder al te veel intellectuele bagage ontpopt Churchill zich tot een militair met een feilloos strategisch inzicht en weet dat op de juiste momenten en plaatsen ook te etaleren. Maar hij is ook een rasopportunist, wisselt een aantel malen van politieke partij en kiest gelegenheidsargumenten die hem uiteindelijk de fel begeerde macht zullen geven. Wat dat betreft is Churchill gewoon een ordinaire machtspoliticus die als het zo uitkomt, de belangen van werklozen en armen in zijn vaandel schrijft om vervolgens, wanneer hij de begeerde macht en invloed verkrijgt, bereid is een burgeroorlog te ontketenen om stakingen van arbeiders te breken.

Zijn politieke en militaire hoogtepunt valt in de eerste jaren van de Tweede Wereldoorlog; in een rap tempo vernieuwt hij het volledig verouderde defensieapparaat en voelt zich opperbest in de rol van krijgsheer. In deze periode regeerde hij ook als alleenheerser en werd hij nauwelijks door parlementaire interventies gestoord.

Haffner schrijft met de distinctie van een goede journalist, heeft de hem kenmerkende achterdocht tegenover alles wat met macht en haar aanhangers te maken heeft en spaart de hoofdpersoon niet: oorlogszuchtig, zeker géén democraat en bovenal opportunistisch in zijn politieke keuzes. Maar ook: een begenadigd schrijver en bij wijle een eminent strateeg die overigens ook grote fouten maakte zoals het Dardanellen offensief in WO I en –als minister van financiën- de invoering van de gouden standaard in de jaren dertig. ( de invloed van Keynes was toen nog niet gerijpt)

De eerlijkheid gebiedt dat ik dit boek niet gelezen heb vanwege de hoofdpersoon; Haffner lezen is gewoon een genot ! ( )