Lauri Viita (1916–1965)

„- Regényt írok.
– És miről?
– Csak úgy, az életről. Nincs semmi különleges témája.
– Jó, és mi a címe?
– Még címe sincs.
– Valami cselekménye csak van, nem?
– Valamiféle alapgondolata inkább.”
(242. oldal)

Nos, valahogy ilyesformán. Így aztán Viita leült, és megírta Leevi (alias Viita) ifjúságát, egy kellemesen nosztalgikus, enyhén izgága történetet íróvá válásról, szerelemről, felelősségről, meg a Nagy Kérdésekről. Ami értékessé teszi, az az, hogy Viita valóban egy igazi ösztönös zseninek, a természet vad gyermekének tűnik („Mint egy telivér egér! Vagy kullancs.” – ahogy Woody Allen mondta volt), aminek köszönhetően ez a jelentős részben párbeszédekből építkező regény kifejezetten izgalmasra sikeredett: van benne valami nyers hangzás, valami eredetiség, amitől az egész hiteles és életszagú. Nagy kár, hogy Viita időnként szükségét érzi, hogy a művészetről beszéltesse szereplőit (elsősorban persze kötetbeli alteregóját, Leevit), és hát ilyenkor bizony mondanak sületlenségeket vastagon. Ráadásul elég sokszor keverednek ilyen helyzetbe, mondhatni, Viita heppje az erről való diskuráltatás – ha például mindig ittam volna egy felest, amikor a srácok a művészetről kezdenek vakerálni, akkor ma be se tudtam volna jönni a munkahelyemre. De azért mégsem szívesen pontoznám le ezt a könyvet – végtére is amikor tejfölösszájú autodidakták eleresztik magukat ebben a kérdéskörben, az bizony néha tényleg így néz ki. Szóval fogjuk rá, hogy direkt volt.

(És végül címe is lett. Csak elég gyengécske.)… (altro)