Lucian Dan Teodorovici

Igazából semmi különös. Teodorovici különösebb írói maníroktól mentesen ábrázolja egyetlen egyén, a marionett-művész Bruno Matei sorsát a román sztálinizáció idején. Abban sincs semmi pláne, hogy mindezt a párhuzamos fejezetek eszközével teszi – ez a módszer a XX. század harmadik harmada óta szinte szokványos feloldása az egysíkú lineáris cselekményvezetés problematikájának. Az egyik szálban Brunot látjuk, amint a háború után hazatér Olaszországból, és egy szerencsétlen (és tőle független) politikai esemény hatására bekerül a román büntetés-végrehajtási rendszerbe. A másik szálban néhány évvel később találkozunk főhősünkkel, aki valahogyan elvesztette emlékeit, és most megpróbálja megtalálni a helyét és múltját a késő ’50-es évek viszonyai között. Teodorovici két kézzel kínálja fel nekünk a nem túl bonyolult metaforákat: Bruno marionettbábuja értelmezhető utalásként a totális állam és az egyén egyoldalú kapcsolatára, a főhős amnéziája pedig szimbolizálhatja egy ország emlékezetvesztését is* – maga a regényírás pedig azt a folyamatot, aminek során az író megkísérli felhozni a kollektív emlékezet töredékeit a felszínre.

Szóval nem különleges könyv, csak jó. Amiben kiemelkedik a hasonló címek közül, az a tudatosan eszköztelen (de nem minimalista) nyelv, amivel Teodorovici hőse sorsát kommentálja. Ebben a könyvben nem a borzalmak naturális ábrázolásán van a hangsúly, hanem azon a folyamaton, ahogy az egyén lassan elembertelenedik, elszakad önmagától a testi és lelki kínzások hosszadalmas procedúrája során. Bruno halk, bizonytalan, és legkevésbé sem hősies (mondhatni, semleges) figurája teljesen elüt a hasonló könyvek látványosan szenvedő vagy bátran ellenálló főszereplőitől. Olyan hibák miatt bünteti őt a hatalom, amik egy egészséges rendszerben nemhogy megbocsáthatóak, de lényegtelenek lennének, ám ő nem szembehelyezkedik az állammal, hanem végső soron önmagát vonja kétségbe: ez a viselkedés nagyon keserű üzenetet hordoz magában az emberről általában. Külön értéke még a könyvnek, hogy mintha exportra készült volna: alig vannak benne csak az író hazájában dekódolható utalások. Nagyon egyértelműen, történelmileg pontosan, és túlzásoktól mentesen ábrázolja az időszakot, és ezzel sokat tesz azért, hogy a mai románok képet kapjanak történelmük egy sötét bugyráról. Meg akár, mi, magyarok is, mert a sötét bugyrok azok speciel igencsak hasonlítanak egymásra. Hogy mást ne mondjak, sötétek.

* Ahogy Magyarországon, úgy Romániában is a kommunista múlt feldolgozása hagyott kívánnivalót maga után. Maga a rendszerváltás folyamata is tulajdonképpen hitet tett az egyszemélyi felelősség mellett – Ceausescu, és néhány magas rangú funkcionárius megbüntetésével elintézettnek tekintették az ügyet, és nem foglalkoztak a végrehajtók és alacsony szintű döntéshozók széles rétegeivel.… (altro)

Every morning, the narrator of the book climbs out onto the ledge outside his window and hopes that the urge to jump will overtake him. So far it hasn’t. Besides that, his life is empty and meaningless. He has a couple friends who are also obsessed with suicide. He waits for the telephone to ring. He treats his ex-girlfriend poorly and often thinks about women when he’s not thinking of suicide, but in a demeaning way. But one day he sees another man about to commit suicide, hauls him to the hospital and finds his life changed. All sorts of bizarre events occur over the next few days – his new friend and failed suicide moves in, they fight with railway workers, encounter several prostitutes, are questioned by the police and run into numerous angry, irritating, aimless neighbors, fellow would-be suicides, and strangers.

The translation is smooth and very readable. There is plenty of black humor and some horrible but funny set-pieces – the best one has the narrator’s friend, another man who obsesses over suicide, calling him up to come over to watch him drink himself to death. This morbid situation turns even bleaker but in a darkly funny manner. However, there are plenty of aimless bits and most of the characters are fairly irritating. The narrator’s desire for suicide – or lack of desire – isn’t explored too much. He seems to have adolescent fantasies and is annoyed when his also-suicidal friends marry or get good jobs or move on. The narrator has a rather sexist outlook on life – one could attribute it to him instead of the author, but it was still unpleasant to read. The female characters are pretty much prostitutes or older women whose desire is seen by the narrator as pathetic. Despite that, he relates at length several sexual episodes that end with him being humiliated. The book ends with a darkly ironic turn which is also an appropriate whimper. Interesting, but not a must-read.… (altro)