Áron Tamási (1897–1966)

Erdélyi utazás és Tamási Áron szülőházának megnézése után olvastam el a könyvet.
Viszonylag rövid, könnyen emészthető olvasmány.

Rögtön a nyitó mondat nagyon tetszett: "Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket ..." ilyen kifejezést a Trianon-problémakörre még sosem hallottam.
A könyv végig ízes, székelyes nyelvezettel íródott. Eleinte szórakoztató volt, hogy mindig indirekt módon, fontos részeket elhallgatva beszélnek egymással a szereplőj, egyfajta nyelvi évődést folytatva. Egy idő után ez kezdett fárasztóvá válni. Különösen ott bántó ez, ahol mint a viccben "Sehová, csak édesapám felé dől a fa." élet-halál kérdést kellene megbeszélni.

A történet elég egyszerű: a serdülő fiút erdőpásztornak adják a Hargitára, ahol elég hamar felnőtté kell válnia.
Ebben az egyedüllét, a tolvajok, csempészek, papok, bankárok, világháborúból ottmaradt lőszerek "segítik".
Bár vidámra van hangolva a könyv, valahogy olyan módon, ahogy Rejtőnél is csak egy séta a sivatag, itt azért érezni a szenvedést, még ha ez kevéssé is van kiemelve. Az éhezés, a halál, csak mintha az élet természetes velejárója lenne. A sok viszontagság során mégis egyre komorabbá válik a hangulat, míg ahhoz az elcsépelt konkluzióhoz el nem jut, hogy jót kell tenni másokkal. Ugyanakkor Ábelnek elhiszem, hogy ezt tényleg komolyan gondolja.

Az elhallgatás mellett bosszantó hiba volt a megsebzett sas bezárása a házba, ahol a kutya és a macska lapított.
Nem tudom, hogy az író akarta kínozni így a szereplőket vagy tényleg lehetett valaki ennyire együgyű.
Érdekes, hogy a román szereplők negatívak - vajon Tamásinak általában rossz véleménye volt róluk vagy itt a történet kívánta ezt - , de magyarok sem feltétlenül pozitívak. Mintha a tisztes szegénység lenne a romlatlanság mértéke. Tamásiit ezek alapján józan embernek képzelem, aki kerülte a fenenagy magyarkodást.

Mindenképpen érdemes elolvasni.,… (altro)