Burhan Sönmez

Kurze Inhaltsangabe
Boratin, ein junger Musiker öffnet nach einem Selbstmordversuch in einem Istanbuler Krankenhaus die Augen. Er kann sich an nichts erinnern, nicht einmal an seine eigenen Lieder. Für ihn besteht kein Zweifel daran, dass die einzige Wahrheit sein geschundener Körper ist. Nicht wissend, ob das Vergessen nun Fluch oder Segen ist, begibt er sich nach draussen, auf die Suche nach sich und seiner Geschichte, mitten hinein in die flirrende Metropole am Bosporus, die ihm in ihrer Gebrochenheit und ihrer Geschichtsvergessenheit zum Erschrecken ähnlich ist. Wir folgen Boratin auf seiner Suche, und wissen dabei nie mehr, als er selbst. Seine unbeantworteten Fragen werden zu Fragen, nach deren Beantwortung wir selbst suchen. Der Titel des Romans ist dabei keine Übertreibung, denn in all dem Chaos gibt Burhan Sönmez seinen Lesern einzig seine unnachahmlich eindringliche und leise Sprache als Orientierungsmittel an die Hand.… (altro)

Als een Koerdische vluchteling en een Perzische vrouw elkaar ontmoeten, gebruiken zij de kracht van literatuur en vertellen om de soms pijnlijke werkelijkheid woorden te geven.
Het universum van Sönmez is weids. Het overspant bijna een eeuw en een heel continent. Vanuit het gemoedelijk kabbelende, regenachtige Cambridge zoekt politiek vluchteling ­Brani Tawo naar geborgenheid door de verhalen uit zijn jeugd op te halen. Die spelen zich af voorbij de rafelige randen van Europa. Sönmez vertelt de vaak dramatische lotgevallen van Turkse en Koerdische dorpelingen met een verrassende lichtheid en zelfs sensualiteit.… (altro)

Abból indulok ki, hogy minden diktatúrában van egy rút szürke épület, és a rút szürke épület alatt egy pince, ahol egy 1 m × 2 m-es betoncellában egymás hegyén-hátán hever négy ember. Az Apó, a Borbély, a Diák és a Doktor. Ez a regény tehát, bár róluk szól, minden diktatúráról szól. Azt hiszem, az a fajta regény ez, ahol a szöveg tételes irodalmi értékét mintegy zárójelbe teszi az, amiről szól – mert Sönmez a Pokol megzabolázásának titkát meséli el. Ahogy ott ülnek-feküsznek ők négyen, és miközben arra várnak, mikor jönnek a pribékek megkínozni halandó testüket, történeteket mesélnek egymásnak. Rekonstruálni próbálják az ő városukat, Isztambult, ami nem, csakazértsem a pribékek városa, sokszor hallott meséket mondanak el újra és újra, és egy Boszporuszra néző teraszra álmodják magukat, ahol rakit isznak, dohányoznak, és mint barátok, megtárgyalják az élet dolgait. Ez az ő tutajuk a fájdalom óceánjában, a törött csontok és gennyedző sebek között, ez a varázsszer, ami a nyamvadt két négyzetméterből végtelen teret alkot. És az olvasónak is van feladata – ő az, aki meghallgatja őket, megőrzi történetüket, és ezzel megőrzi őket is, mert „A pokol nem az a hely, ahol szenvedünk, hanem az, ahol senki nem hallja szenvedésünket.” Így küzd az olvasó azért, hogy soha ne legyenek többé rút szürke épületek alatt szűk betoncellák, ahol négy ember egymás hegyén-hátán… És én ezt egy nagyon fontos küzdelemnek tartom.… (altro)