Dani Rodrik

Először talán illik tisztázni, mi is az a globalizáció. Nos, se több, se kevesebb, mint hogy a dolgok a lehető legkevesebb tranzakciós költséggel áramolhassanak, miközben az mondják az országhatároknak, hogy: piha. No most a „dolgok” sokfélék lehetnek, érthetünk alattuk munkaerőt, információt, kulturális produktumokat, de itt és most értsünk alatta pénzt és árucikkeket. No most a klasszikus neoliberális érvelés szerint nincs is annál jobb, mint mikor a tőke szabadon rohangál. Ez ugyanis azt jelenti, hogy korlátozás nélkül eljut onnan, ahol felesleg van belőle, oda, ahol hiánycikk, és hopp, máris befektetés lesz belőle, amiből mindenki profitál. Az árucikkek akadálytalan cirkulációja is remek, hiszen elősegíti az optimális munkamegosztást. Ha Kelet-Burdisztánban gránátalmát tudnak olcsón termeszteni, Nyugat-Burdisztánban meg rizst (mert ott jóval csapadékosabb az időjárás), akkor a kelet-burdisztániak ne tököljenek a rizstermesztéssel (ami náluk sokkal rosszabb hozamot produkál, tehát nagyobb költséggel tudnak előállítani egy kilót belőle, mint szomszédaik), a nyugat-burdisztániak meg hagyják a francba a gránátalmafákat – inkább koncentráljanak a saját erősségeikre, aztán töröljék el a vámokat, így mindkettejüknek jut rizs is, gránátalma is megfelelő mennyiségben és kedvező áron. Mindez abszolút értelmes okfejtés, és – Rodrik sem tagadja – hálásak lehetünk érte a globalizációnak. (Megjegyzem, globalizáció nélkül olcsó banán sem lenne, meg mandarin. Mi lenne velünk egész télen!) Ugyanakkor a neolib közgazdászok azon állítása, hogy ezek az előnyök mindenki számára érezhetőek lesznek, valamiért mégsem valósult meg. Erre a neolib közgazdászok azt mondják, azért, mert nem elég a globalizáció, Rodrik viszont tamáskodik. És a tamáskodás könyvet eredményez.

Az egyik baj az, hogy a globalizáció nem egyenlő felek közti interakció, és a folyamat hajlamos a már meglévő egyenlőtlenségeket konzerválni, sőt, felerősíteni. Ugyanis az az ország, aki nagy tőkével és remek infrastruktúrával száll be a bizniszbe, előnyben lesz azzal az országgal szemben, aki nem tud mást felajánlani, mint nyersgyapotot vagy pár wolframbányát. Előbbi fogja diktálni az árakat, és sosem fog annyit fizetni, hogy az a társadalom széles rétegeihez leszivárogjon – cserébe viszont valami no-name diktátor Oxfordba küldheti a suhancait. Ahhoz, hogy a szóban forgó szegény ország felzárkózhasson, többre lenne szükség, például arra, hogy kialakulhasson valamiféle feldolgozóipar (ez az első lépcsőfok*), ám az van, hogy ez nem mindig érdeke a feleknek. A diktátornak azért nem, mert neki tökéletesen megfelel, ha csak az ő suhancai jutnak el Oxfordig – ha a nép is oda járatná a gyerekeit, még a végén megokosodnának, és abból csak a baj van. A fejlett nyugati ország pedig úgy van vele, hogy a franc se akar konkurenciát teremteni saját magának, maradjon csak az a szegény ország a messzi távolban puszta nyersanyag-szolgáltató. Mindezek tükrében nem csoda, ha a centrum és a periféria közti különbség nemhogy csökkent volna az elmúlt évtizedekben, hanem még nőtt is**.

A másik probléma meg az, hogy a globalizációnak nincs gazdája. Ha valamit elszúr, nincs kit megbüntetni, mert nem létezik olyan transznacionális testület, amely el tudná számoltatni. A nemzetállamok feje fölé pozicionálja magát, viszont amikor szart kavar, az a nemzetállamon csapódik le: ha összeomlik egy ország gazdasága, abba nem az USA-ban székelő bankigazgató, hanem az adott állam kormánya bukik bele. Bár a közgazdászok szeretnének megfeledkezni erről, de tény: a globalizáció nem pusztán közgazdasági kérdés, hanem kőkemény belpolitika. És ha egy közgazdász képtelen meggyőzni egy demokratikus ország választóit, hogy az ő elképzelései duzzasztják meg a népi pénztárcákat, akkor a hajára kenheti azokat. Persze más a helyzet a diktatúrák esetén – ott elég a diktátort meggyőzni. A nép meg kit érdekel.

És ezzel el is érkeztünk Rodrik sokat emlegetett, közgazdasági körökben közhellyé patinásodott „trilemmájáig”. A szerző ugyanis arra a következtetésre jut, hogy három dolog nem működhet egyszerre: a demokrácia, a hiperglobalizáció és a nemzeti szuverenitás. Az egyiket mindenképpen fel kell áldoznunk – de melyiket, kérdi a tanácstalan olvasó. Nézzük a lehetőségeinket:
1.) Felejtsük el a nemzeti szuverenitást, és koncentráljunk a globalizációra és a demokráciára. Ezt nagyjából akkor tudnánk elérni, ha létrehoznánk egy nemzetek feletti „világkormányt”, aki képes lenne kontroll alatt tartani a globalizáció hátulütőit. Megbüntetné a szabályszegőket, gondoskodna a globális igazságosságról. Ez egy szép gondolat, de Rodrik nem sok esélyt lát rá, legalábbis a közeli jövőben. Az EU példáját hozza fel, ami tulajdonképpen az efféle integrációnak a tesztüzeme. És hát látjuk, hogyan döcög. Holott olyan országokat tömörít, akik igazából nem is különböznek olyan sokban egymástól*** – hát képzeljük el, hogyan is hozhatnánk közös nevezőre olyan teljesen eltérő anyagi helyzetben lévő és kultúrájú államokat, mint mondjuk Uganda, Katar, Kína vagy Kolumbia?
2.) Hagyhatjuk lógva a globalizációt, és erősíthetjük a demokráciát és a nemzeti szuverenitást. Alapvetően ez az elv lett mainapság a legnépszerűbb politikai szlogen, amit a populizmus is zászlajára tűzött. Azonban a populizmus mindezt egyfajta identitásküzdelem keretében hirdeti meg, ráadásul kissé álságosan, ugyanis hajlamos kacsintgatni a harmadik pont felé...
3.) ...ami nem más, mint hogy rágyúrunk a nemzeti szuverenitásra és a globalizációra, és ezzel párhuzamosan nekiállunk leépíteni a demokráciát. Mert ugye ha nincs demokrácia, akkor saját állampolgárainkat kiváló, olcsó munkaerőként tudjuk felajánlani a multinacionális vállalatoknak, akik örömmel építenek ide összeszerelő-üzemet. Ha pedig még ennek tetejében a munkavállalói jogokat is megnyirbáljuk, a szakszervezeteket leépítjük, akkor országunk tényleg paradicsoma lesz a különböző gigacégeknek.

Rodrikot én a három opció közül leginkább még a másodikhoz pozicionálnám. De kellő óvatossággal. Mert egész fejtegetésének az a veleje, hogy ne higgyünk a mindenre jó csodaszerekben. Nincsenek tökéletes elméletek: vannak elgondolások, amiket helyesnek érzünk, de muszáj menet közben korrigálni őket. A hiperglobalizáció pont ilyen elmélet: kipróbálták, vannak előnyei, ezeket meg is kell őrizni, de ne féljünk belátni a hibákat és kijavítani őket. Ha látjuk az út közepén a kátyút, kerüljük ki, mert eltörik a kardántengely. A neoliberális globalizációpárti közgazdászokkal az a legnagyobb baj, hogy sündisznók: egy dolgot tanultak meg nagyon, mindenáron azt akarják ráerőltetni a valóságra. Rodrik ezzel szemben róka. A róka több dolgot tud a sünnél, talán egyiket se tökéletesen, de képes arra, hogy a valóságra reflektáljon, és azt a képességét vegye elő, amelyik az adott helyzetben leginkább alkalmazható. És a gyorsan átalakuló, új információktól hemzsegő világban bizony rókákra van szükség. Én is róka akarok lenni.



Ui.: kifejezetten élvezetesen megírt közgazdasági szöveg, amiért külön hálás vagyok. Köszi, Dani, hogy olvasmányos vagy.
Ui2.: és persze köszönöm e könyvet annak, aki karácsonyra meglepett vele, mert figyel rám.

* A beavatkozáspárti politika a fejlődő országokban először a demokratikus intézményeket teremtené meg, és azoktól várja a gazdasági megugrást. Azonban úgy fest, a demokratikus intézmények megfelelően erős középosztály nélkül nem tarthatóak fenn, ám az erős középosztály csak a gazdasági fejlődés eredményeképp alakulhat ki.
** Vannak persze látszólagos sikertörténetek - ezek közül leginkább a kínai gazdasági csodát szokták emlegetni. Ugyanakkor Kína pont azért tud sikeres lenni, mert a globalizáció neki svédasztal, amiről csak a neki tetsző dolgokat pakolja a tányérra. Saját termékeivel elárasztja a világpiacot, élvezve a neoliberalizmus áldásait, de más országok termékeit protekcionista módon kizárja saját piacáról, ezzel védve saját iparát a versenytől. Ilyen értelemben Kína a globalizáció potyautasa.
*** Az EU leggazdagabb és legszegényebb állama között a szorzó csak 3, a világ leggazdagabb és legszegényebb állama között viszont 19. Magyarán akármennyire is meg vagyunk szomorodva a saját anyagi helyzetünkön, anyagi értelemben még mindig a világ felső 10%-ának a része vagyunk.… (altro)

De ondertitel van dit boek vat het onderwerp krachtig samen: “Waarom mondiale vrijhandel, de natiestaat en democratie niet samengaan”.
Rodrik schrijft in een heldere stijl en behandelt en analyseert diepgaand alle facetten van een beweging die uiteindelijk een volledige transparantie en openheid van alle grenzen moet bieden. Maximale globalisering is en wordt door velen nog steeds gezien als het enige middel om de hele wereld maximale vrijheid van handelen te geven.
Maar is het dat wel ?

Bij nadere beschouwing valt er op die verwachtingen nogal wat af te dingen. Wordt welvaart wel eerlijker verdeeld en is de prijs die door sommige partijen wordt betaald niet veel te hoog. Realiseren we ons wel in voldoende mate dat met deze vrijheid van handel andere vrijheden en nationale rechten en verworvenheden zullen verdwijnen.
Wordt de macht van de sterkste partij niet maatgevend en worden daardoor nationale en plaatselijke gebruiken niet weggevaagd ?
De schrijver staat uitgebreid stil bij de nadelen van ‘volledig’ vrije en geglobaliseerde kapitaalstromen en bewijst dat in sommige situaties het juist goed is om deze aan banden te leggen.

Inderdaad: het boek biedt een analytisch kader om heden, verleden en toekomst van globalisering te begrijpen en te duiden, en is gezien de huidige TTIP onderhandelingen uiterst actueel.… (altro)