Tibor Hajdu

Teljesen rendben van ez a könyv. Jó, hogy végre akad olyan első világháborús munka, ami az Osztrák-Magyar Monarchia perspektívájából szemlézi a Nagy Világégést, így részletesebben értesülünk az olyan mellékhadszíntéri eseményekről, mint a román vagy a szerb front. Mondjuk némi csodálkozással olvastam olyanokat, hogy „szerencsére” idejében megérkezett az erősítés, így vissza tudtuk verni az olasz rohamokat, illetve „sajnos” az oroszok felkészülten várták a magyar támadást, de rövidke tanakodás után úgy voltam vele, hogy ennyi még belefér, nem üti a tárgyilagosságot. Hajdú és Pollmann nagyon beleérezte magát a honvédek helyzetébe, van ilyen. (Még meg is értem, tényleg fájdalmas dolgok ezek, bár a magam részéről nem sajnálom kevésbé az orosz meg olasz bakákat sem. Úgyhogy ebben a háborúban is mindenkinek jár a „sajnos”.) A csihi-puhik leírásakor értelemszerűen a közös osztrák és magyar hadmozdulatokat tárgyalja, a hátországi események esetében viszont Magyarországra fókuszál – kifejezett aprólékossággal taglalja a közvélemény alakulását, illetve gazdasági teljesítőképességünket, és persze ezek frontra gyakorolt hatásait. Kapunk sok politikát is, a háborús kabinetek működése kimerítően van tárgyalva, mind Tisza, mind Károlyi szerepét mítosztalanítva láttatják a szerzők, ahogy a tétova béketapogatózásainkat is. Az összeomlás zűrzavaros időszakának megvilágító ábrázolása pedig különösen jól sikerült.

Bár forradalmian új meglátásokkal nem gazdagodtam, de ez a tanulmány nagyon hasznos volt abban, hogy kikerekítette eddig sematikus képemet a korszakról, és számos új információval gazdagította az egyenletet. Továbbra is hittel hiszem, hogy a monarchia tábornokai (csekély kivétellel) kutyaütők voltak, és csak az menti fel őket némiképp, hogy az első világháború valamennyi hadviselő felénél hemzsegtek a kutyaütő tábornokok*. Kaptak egy rakás katonát, de olyan mennyiségben, amiről előttük még álmodni sem mert egyetlen hadvezér sem, és úgy kezelték őket, mint a játékzsetonokat: na, még ezt a kupacot felrakom a piros páratlanra, hátha bejön, de ha nem, van még pár kupac. Ha meg nincs, hát megmarad az úri becsület. (Az antantnak meg amúgy eleve több zsetonja volt, úgyhogy a végeredményt borítékolni lehetett.)

Az is kiderül, hogy ha az Isten el akar veszejteni egy államot, akkor ad neki egy sokkal erősebb szövetségest, és úgy lökdösi be egy háborúba**. Szerencsétlen osztrák-magyarok már az első háborús év végére olyan pótolhatatlan emberveszteségeket szenvedtek, hogy hamar világossá vált: csak a németek odaadó támogatásával tudnak kitartani. Viszont a németek azért nem voltak olyan odaadóak, hogy ezt ingyen tegyék meg, így a monarchia mozgástere évről évre csökkent, ezzel párhuzamosan pedig csökkent annak esélye is, hogy értelmes különbékét köthessenek az ellenféllel. Ja, a különbéke. Hát tiszta Stan és Pan, amit diplomatáink (Károly császárral az élen, de számottevő magyar segédlettel) béketárgyalás címén műveltek. Persze nem lehetünk biztosak abban, egy ügyes külügy meg tudta volna menteni a veszett fejsze nyelét, de ez a csetlés-botlás megfejelve a minden kompromisszumot megtorpedózó Tisza Istvánnal… hát nyilván nem növelte az esélyeket.

Mindent összevetve Hajdú és Pollmann jól vázolják fel egy nagy múltú, de roskadozó államalakulat hattyúdalát. Én speciel hallani véltem, ahogy recseg-ropog az állványzat. Meg hörög a hattyú.

* Azt az embert például, aki kitalálta, hogy a fegyverek tűzerejének növekedése a támadó hadseregnek kedvez, érdemes lenne visszamenőleges hatállyal szurokba-tollba hempergetni, aztán még ki is röhögni. Gondoljunk bele: van egy szuper tűzfegyver, aki rohan, és van egy szuper tűzfegyver, aki jól be van ásva, és várja, hogy valaki felé rohanjon – melyik az erősebb?
** Ja, és ha lehet, az eleve beteg dualizmusához olyan együttműködő partnert ad, aki elszabotálja az élelmiszerbeszállítási kötelezettségeit. Mondjuk a magyarok helyében, megmondom őszintén, én is ezt tettem volna: hát mit keresne bécsi pocakban az a jó magyar kenyér, amikor itt is megvan a helye?… (altro)