László Garaczi

Hányszor lehet elmesélni a saját életünket? Az elbeszélő változása hívja elő az új elbeszélést, vagy inkább az elbeszélés változása alakítja át az elbeszélőt? Nem mintha lényeges lenne. Ha egyszer jó. Garaczi megint magáról ír, ahogy szokott, nem csoda, ha olyan ismerősnek tűnik már, hogy az olvasónak kedve támad legaraczilacizni őt, mint holmi jó havert. Ez a könyv a Wünsch híddal összevetve sokkal regényszerűbb lett, van eleje például, és (ha már itt tartunk) vége is, mi több (kapaszkodjunk meg!), közepe is akad. Ezek így hármasban kirajzolják egy igazán nett fejlődésregény zanzáját, garaczilaci féktelen hasítását a felnőttkorba tartó szupersztrádán, ahová mindazonáltal (hisz a sebesség nem minden) kissé mintha később érkezne meg, mint szokás. Mert azok a fránya kerülők. Útlezárások. Durrdefektek. Miegymás. Amelyeknek azért örülünk – mert nélkülük aligha lenne regény. És mindez a garaczilacis nyelv minden finomságával, amely integrálta magába a "Felbasz" téri huligánok (vagy ahogy a hatósági személy mondaná: közveszélyes munkakerülők) stílusát: a szétesés mámorát és a káosz nosztalgiáját. Végtelenül szórakoztató könyv – de ami a pláne, hogy közben végig érzékeljük, a mélység peremén egyensúlyozik. Hogy akár le is zuhanhattunk volna. És nincs védőháló.… (altro)

Egy Magvetős szerkesztőtől hallottam még tavaly, hogy azért örült ennek a kötetnek, mert ezt kellett legkevésbé szerkeszteni. Hát igen. Ezen a könyvön tényleg nincs sok szerkesztenivaló. Nem szeretni, nem érteni, félreérteni és félbehagyni lehet – de módosítani rajta aligha. Garaczi írja tovább kizökkenthetetlenül a maga címszavak nélküli lemurlexikonát, amiből egyetlen nagyon komplett, nagyon embert próbáló életműkötetet lehet majd összeállítani, ha eljön az ideje. Kohézió alig, csak morzsák a napfénypászmás gyerekkortól egészen a felnőttség privát apokalipsziséig. Ami feltűnő: hogy Garaczi milyen magabiztosan, látszólag kétségek nélkül hinti el kristályosra formált mondatait – mintha nem is lehetett volna máshogy megírni őket. Én bírtam. Jó, hogy van egy írónk, aki ilyen mondatokat tud. Még ha néha mit tudom én, mi is lesz belőlük a végén.… (altro)

azt kéne megírni, de azt hogy lehetne megírni, ahogy gigivel, ahogy marinával, és hirsch doktornőt is persze, new yorkot, a brácsát, a vámosokat, meg a többi dolgot, ami idáig vezetett, hirsch doktornőig vezetett, kopogjanak azok a mondatok, mint a magas sarkú cipők, áradjanak azok a mondatok, mint a folyó a hídpillérnél, ahová a zuhanó test csobban, mi lehetne a címe, mi legyen a címe, zsolti, szerinted mi legyen a címe, metaxa, ez jó ötlet, metaxa, két metaxát légy szíves, zsolti… (altro)