Joyce Cary (1888–1957)

I had always imagined from reading the blurbs about this book that it was in some way comic. It isn't. I was reminded of the miasmic sense of futility that pervaded George Orwell's "Shooting an Elephant".
Mister Johnson suffers from the "Big Man" syndrome. He imagines wealth and the good things in life are his due because he has a chief clerk's job in a District office of the Nigerian Colonial Service. He is inept; he steals, he borrows irresponsibly, he lies and is a farcical husband.
Meanwhile, the District Officer sees the opportunity of a road building project as a lasting memorial to his term of tenure at his otherwise tedious posting.
All transactions are corrupt in this dusty set-up. Accounts are falsified, money diverted, the roading project brings only overcrowding and no prosperity.
There is no resolution to the colonial divide, and it is Cary's genius that drives home the futility of colonial administration amid the chronically corrupt and mean culture of the native population. The final scenes are a devastating commentary on the whole sorry story.… (altro)

Ez egy olyan könyv, ami felkanyarodik az M7-esre, és kettesben döcög le egész a Balatonig. Ami nem önmagában rossz, hanem a táj, illetve az utazók lelkiállapotának függvényében. A zarándok elbeszélője idős korában tér vissza (nem igazán önszántából) az udvarházba, ahol gyermekkorát töltötte, és visszaréved életpályájára. A jelenkori fejezetek és a múlt eseményeinek leírásai hol egymást váltogatják, hol egymásba fonódnak – előbbit leginkább őt felügyelő unokahúgával és unokaöccsével kialakított kapcsolata határozza meg (tehát a generációs konfliktusra épül), utóbbi pedig a szokásos családregény-sémákon túl történelmi analógiát is kínál: ahogy elbeszélőnk beleöregszik a jelenidőbe, teste és elméje pedig egyre romlik, úgy épül le körülötte lassacskán a brit világbirodalom is – hogy aztán az 1930-as évek legvégén, a háború hajnalán elbúcsúzzunk mindkettejüktől.

Fanyar, enyhén archaizáló szöveg ez, amit meghatároz egy mélységes szkepszis a válozásokkal szemben*, valamit a szereplők hithez való viszonya**. Érződik rajta, hogy sokat akar nyújtani az olvasónak: egyfajta szintézist az elmúló idő és az elmúló ember kapcsolatáról. Cary mesterien teremt meg bizonyos figurákat és távolságtartó, mégis élő képet rajzol az angol vidékről – ugyanakkor a könyv gerincét az elbeszélő belső monológjai alkotják. És hát (valljuk meg) ez a szereplő túl sokat moralizál. Ezzel pedig elsősorban az a baj, hogy amíg ezek az eszmefuttatások a maguk idejében talán pontosan megragadták a korszak bizonyos problémáit, most túlsúlyuk miatt valahogy légüres térbe kerül a regény. Másfelől a posztmodern írói trükkök finom alkalmazása (például az idősíkok egybefonása) az epikus elbeszélői technikával vegyítve egykor bizonyára figyelemreméltó aktus volt, most viszont már nem sok újat nyújt az olvasónak. Ettől függetlenül állítom, hogy Cary nagy tehetségű és fontos író. Kicsit talán berozsdásodtak az izületei.

* Ugyanakkor ezt a szkepszist mértékkel szabad az írói véleménnyel azonosítani, annál is inkább, mert A zarándok egy trilógia második része, amiben minden egyes rész más és más aspektusból vizsgálja az öregedés és a világtól való elbúcsúzás folyamatát. Magam az első részt (Magam se hittem) valamikor az őskorban olvastam, ott egy idős, naiv, egykor könnyűvérű hölgyet beszéltetett Cary, így értelemszerűen a végkicsengés is más volt. Mondjuk arra a kötetre már csak (nagyon) nagy vonalakban emlékszem, úgyhogy feledhetetlen könyv… az speciel nem lehetett.
** Nem véletlenül használom a „hit” fogalmat. Nagyon sokáig nem értettem, hogy mi az az enyhén nyugtalanító érzés, ami elfog, ahányszor a szereplők szóba hozzák a vallást e könyv lapjain – aztán rájöttem: talán még sosem hallottam ennyit beszélni irodalmi figurákat a hitről úgy, hogy ilyen kevésszer beszéltek volna közben Istenről. Nem tudom, ennek az okai az anglikán egyház sajátosságára vezethetőek-e vissza, mindenesetre azt hiszem, sokat elmond a szereplők gondolkodásmódjáról.… (altro)

Joyce Cary's last novel, written in distressing circumstances. He was increasingly immobilised by motor neurone disease and a photograph from his biography "Gentleman Rider" by Alan Bishop (1988) shows him at work with the aid of slings and pulleys to manage.
The novel expresses an awareness of his impending end. It presents a conflict between faith-healing and established church views counter to the phenomenon.
Both opponents, Preedy the faith-healer and Sison the curate, are captives. Their captivity results from their both being bound up and driven by fear, jealousy, egoism and passions good and bad. The death of a child, as a result of neglect by a parent under the influence of the faith-healer, crushes the curate's conventional Christianity; that is, until finally he receives a communication from someone else, who reveals that the death of her child has wrought a miracle of eventual forgiveness and peace in her world.
This book also develops the theme of media interest in faith-healing during the late 1950's, as witnessed in the Billy Graham crusades. Alongside the the contest of wills of the religious characters is an equally earnest one at board level of "The Argus" newspaper, suffering declining readership. Hooper, a nasty piece of work, is hired to pursue the interest in religious affairs of the time. His position also becomes that of a captive to the zeal and impassioned points of view of newspaper board, clergy and those unfortunates swept up in this tide of rigid beliefs about what really constitutes the miracle of God's love in the world.
Good writer - good reading.… (altro)