Kir Bulychev (1934–2003)

Ez volt az én múlt ködébe veszett, sokszor megsiratott ifjúságom egyik kedvenc könyve. A kötésén is látszik, hogy nem egyszer elolvastam. Most átplántáltam a gyerekeimbe is, esti felolvasás formájában.

A jövőben járunk*. Egy olyan jövőben, ahol úgy fest, győzött az internacionalizmus, mert minden ember jó barát, az országhatárok meg sajátosan elmosódottnak tűnnek. Fajunk az így felszabadult energiáit máshol vezeti le: megtelepedik a Marson, új pályára állítja a Vénuszt, és távoli galaxisokat derít fel. E felderítés melléktermékeként pedig fogja az ott talált jószágokat, és a gyermekek nagy örömére áthozza őket planétánk állatkertjeibe. No most elbeszélőnk a moszkvai állatkert igazgatója, aki épp indul évi rendes állatbeszerző útjára Pegazus nevezetű csöpp kutatóűrhajóján, és most – egyfajta jutalomként - vele tarthat lánya, Alice is, aki életre- és imádni való, a lexikonban pedig a „cserfes” szócikknél az ő képe látható. Útjuk során számtalan érdekes életformával találkoznak, az értelmes lényekkel beszédbe elegyednek, a kevésbé értelmeseket meg berakják egy ketrecbe, mindezt többé-kevésbé zökkenőmentesen művelik, ám egyszer csak belekeverednek valami rejtelmes csillagközi machinációba, ahol a galaktika legnagyobb hőseit kell megmenteniük.

No most nem a fenn említett cselszövés a regény fő erénye. Az csak úgy van, keretet teremt, behoz pár előírásszerű gazfickót meg nehéz helyzetet - ami persze üdvösen megoldódik majd -, ezzel pedig kis adrenalint visz a történetbe. Hanem a bulicsovi fantázia. Azok a lények, akiket megteremt. És ahogy megteremti őket. A regény legjavát ugyanis azok a fejezetek alkotják, ahol a kis expedíció leszáll egy random bolygón, ahol a helyi élővilág valami fura, rejtélyes kompozíciót alkot. Ezt a rejtélyt csodálkozva szemlélik, nem értik, vakarják a fejüket, mégis hogy működik ez az izé, ezt kérdezgetik egymástól. Az olvasó meg ugye velük együtt nekiáll megfejteni a rejtvényt. Tehát ez, mondjuk úgy, egy zoológiai detektívsztori-gyűjtemény. Illő hozzátenni, ezek a feladványok nagyjából egy nyolcéves gyerek szintjén vannak (Kornél is többnyire feloldotta a talányt), ennek fényében kész csoda, hogy a felnőttek – pedig biológiaprofesszor is van köztük! - sosem boldogulnak velük, bezzeg Alice, ő kirázza séróból. Most erre mondhatjuk rosszmájúan, hogy a jövő biológiaprofesszorai egy nyolcéves gyerek szintjén állnak, úgyhogy jaj nekünk, de igazából ezen kár lenne fennakadni. A lényeg, hogy a gyerekek boldogan fejtik meg az efféle feladványokat. És közben jót mulatnak az indikátorállatkán, a barlangi takácspókon, a kompótlevet kunyeráló izgága bokrokon, meg a szklisszen, aki megszólalásig olyan, mint egy tehén, csak... de nem spoilerezek.

Mai szemmel akadnak benne bőven naivitások. Néha döccen a szöveg is – hiába, ami akkoriban fiatalos beszédstílusnak minősült, az ma már megmosolyogtatóan ósdi. De még mindig élveztem. És ami még fontosabb: a gyerekek is.

* Ami nem csoda, mert Bulicsov – főállásban – a szovjet sci-fi egyik zászlóshajója.… (altro)

Onderhoudend (anders zou ik het nooit uitlezen). Maar verder nergens verrassend. Of de verhalen hebben aan kracht ingeboet omdat ze gemeengoed zijn geworden (ontvoering door buitenaardse wezen, telefoontje met het verleden,...) of ze hebben er nooit echt bovenuit gestoken.
Al vind ik - terwijl ik dit schrijf - dat ik dan het verhaal over de archeologen die op een verre planeet ingehaald werden door de tijd (en dus artefacten opgraven van collega's die na hen vertrokken, maar voor hen aankwamen) tekort doe.
Leuk zonder meer.… (altro)

Корабът „Полюс“ катастрофира на заледено плато, намиращо се високо в планините на отдалечена планета. Оцелелите от екипажа са принудени да напуснат незабавно, тъй като взривеният двигател излъчва смъртоносна радиация. Останали единствено с дрехите на гърба си, при температури под минус 40 градуса, хората тръгват да търсят спасение в подножието на планините. Мнозина загиват, но шепа оцелели се добират до гори, гъмжащи от опасни животни и растения, където създават примитивно селище. След почти 20 години хората продължават да живеят, макар и в жестоки лишения. В селището са се родили деца. За остаряващите корабокрушенци е ясно, че новите поколения са обречени постепенно да се превърнат в диваци, загубили всякаква връзка със земната цивилизация и култура. За да предотвратят това, те трябва на всяка цена да се върнат на кораба и да успеят да се свържат със Земята.

Първоначалната идея, преди Кир Буличов да я доразвие в роман, се появява в повестта със заглавие „Проходът“, публикувана на български в сборника „Среща с медуза“ през 1983 г.… (altro)