Stefan Banulescu

Ez a könyv egy balkáni karnevál, a mesélőkedv orgiája. Banulescu regénye első ránézésre nincs túlbonyolítva: kusturicai ízű keleti áradás, de azért hamar nyilvánvalóvá válik, hogy mindemellett egy zavarba ejtő, bizánci körmönfontsággal megalkotott textus is. A Milliomos könyvé-t csak egy darabig lehet lazán hátradőlve élvezni, mert az olvasó előbb-utóbb egy mocsárban találja magát, egy olyan mocsárban, ahol a múlt és a jelen összemosódik, a szereplők váratlanul eltűnnek és feltűnnek, és aminek, rá kell jönnünk, igazából nincsen se eleje, se vége: már jóval az első oldal előtt elkezdődött, és bőven tart azután is, hogy visszaraktuk a polcra. Demény Péter előszavában két evidens párhuzamra is felhívja a figyelmet: a Sinistra körzet-re és a Száz év magány-ra, és hát ha akarnám, se tudnám megcáfolni őt. Előbbitől az különbözteti meg, hogy a Bodorra oly jellemző titokzatos és vészjósló felsőbb hatalom, ami ott lebeg a szereplők feje fölött, Banulescunál hiányzik – az ő szereplői nem valaminek a nyomására tántorognak az enyészetbe, hanem saját belátásukból. És talán nem áll távol az igazságtól, ha azt mondom: gondtalanul. A Száz év magány-tól pedig (egy kritikus elmés megállapítása szerint) a csodálkozás hiánya különbözteti meg: amíg marquez-i kozmosz alapvető eleme a mágia, addig A Milliomos könyvé-ben az abnormitás a hétköznapokból fakad, és igazából senki sem lepődik meg rajta. Ettől függetlenül feltűnő a hasonlóság a dél-amerikai és a román mestermű között, ami önmagában rendkívül érdekes dolog. Talán az köti őket leginkább össze, hogy mindketten elvetik a steril homogenitást, és dicsőítik a kulturális sokszínűséget: itt románok, örmények, németek és mindenféle azonosíthatatlan etnikumok keringenek egymás körül – nem minden konfliktus nélkül, de elfogadva, hogy a hely, ahol élnek, mindannyiuké. Erőteljes olvasmány, igazi világteremtő próza.… (altro)