Ferenc Barnás

Ha a Másik halál sötétbarnás könyv, akkor a Bagatell olyan világosbarnás. Khm. Érdekes ez, mert amúgy nem is olyan sokban különböznek egymástól: mindkettő olyan személyt tesz központba, aki nem része a társadalomnak, mintegy kívülről szemlélődve tapasztalja meg azt. Hogy a Bagatell-t mégis betölti valamiféle tompa (eső előtti? eső utáni?) napfény, az azt mutatja, Barnás lényegesen sokszínűbb író annál, mint hogy leragadjon a depresszív mondatszerkezeteknél. Ez a könyv egy finoman visszafogott kópéregény, ami végigkíséri utcazenész főhősét Európa nagyvárosain. Történet nincs, inkább csak amolyan történetmorzsák, események, amelyek visszautalnak egymásra és megelőlegezik egymást – a regény mégsem hullik szét atomjaira. Ez megint csak Barnás kvalitásait jelzi, mert végig fenn tud tartani egy egységes atmoszférát, úgy szortírozva anekdotáit, hogy fokozatosan váljon a központi figura (maga Barnás?) ismerőssé.

Fontos leszögezni, hogy ez az ismerősség felettébb korlátozott, aminek legfőbb oka (Barnás alapvetően távolságtartó dikcióján túl), hogy a főszereplő életének csak egy igen korlátozott szeletét látjuk: azokat a nyári hónapokat, amíg árkádok alatt, éttermekben fújja fuvoláját a közönség kisebb-nagyobb örömére. A többi kilenc hónap – az nem érdekes. Talán nincs is. Az biztos, hogy a regény szempontjából nem létezik. És vajon mennyire ismerhetjük meg azt, akinek életét legfeljebb negyedrészben látjuk? Talán ez az idegenség is segített nekem abban, hogy a szövegben ne pusztán egy kézikönyvet lássak gyakorló utcazenészeknek (bár e célra is felhasználható), hanem valami egyetemest: egy filozófiai-esztétikai tanulmányt előadó és közönség kapcsolatáról, arról a kapcsolatról, ami az egész kultúrát mozgatja. Mert nézzük csak a stratégiát, amit utcazenészünk egy éttermi közönséggel kapcsolatban követ: először elintézi, hogy megjelenhessen előttünk. Megfőzi a pincéreket, a menedzsereket. Aztán előadja a művet. Végül összekalapozza a honoráriumot, hol pénz, hol taps formájában. Hát nem ezt csinálja majd az összes művész? Persze mi csak a műalkotást vesszük észre – pedig a többi sem kevésbé fontos.

Megjegyz. (1): Az általam olvasott könyv a 2015-ös, felújított szövegű kiadás. Bár a régit nem olvastam, de így látatlanban ki merem jelenteni, hogy megérte Barnásnak újragereblyézni a mondatait.
Megjegyz. (2): Ez a legszebb borító, amit a Kalligramtól valaha láttam. (De legalábbis nem jut eszembe momentán szebb.) No, így kell utcarészletet fotózni, hogy az megmarkolja az ember retináját.… (altro)

Egy kórház urológiai osztályán kezdeni egy regényt van olyan durva, mint a Ryan közlegény c. film nyitó képsorai. Amikor a húgycsőbe felvezetik a katétert, én már konkrétan mindenütt lezsibbadtam, gondoltam is magamban, ha ez így megy tovább, szimpátiadepresszióba esem a regény miatt. Szerencsére Barnás, miután letudta a kirándulást az egészségügy skanzenjében, nem a nyomasztásra teszi a hangsúlyt, hanem (eddigi műveinek ismeretében némiképp meglepő módon) elkezd írni egy kifejezetten lendületes családregényt. Mondanám, hogy már-már konvencionális családregényt, de azért a hagyományos családregényektől elüt ez a kötet: széttartó, egyes elemeiben mintha végzetesen elkalandozna a fősodortól (pl. az indonéziai utazás), és nem annyira a drámai jelenetekre helyezi a fókuszt, sokkal fontosabb neki a hétköznapi kapcsolatok komplexitása. Mondhatnám – és mondom is, mert gyengéim a paradoxonok –, hogy Barnásnál a drámai jelenetek tulajdonképpen csak kitérők, sallangok azon, amit el akar mesélni.

Amit pedig el akar mesélni – legalábbis ahogy én érzem –, az egy antiszociális filozófus-író története, aki legszívesebben leélné az életét a saját gondolatai között, de sajnálatos módon egy nagycsalád tagja, amiben Isten tudja hány testvér, illetve egy diktatórikus hajlamú apa folyamatosan zavarórepüléseket hajt végre a komfortzónája felett. Barnás hitelesen ábrázolja a rokonság között kialakuló kapcsolati hálót, szövetségek, „haragszomrádok”, gyűlölködések és megalkuvások kusza szövedékét, ami folyton változásban van, új és újabb konstrukciókat hozva létre. Az elbeszélő pedig kénytelen részévé válni ezeknek a folyamatoknak, bár minden mással szívesebben foglalkozna. Egy ilyen szinopszis a legtöbb regényben az elhallgatások és feszültségek robbanásszerű kibontakoztatására épülne fel, de Barnásnak más elképzelései vannak: nála az efféle családi problémákat nem kiteregetni és/vagy megoldani kell, hanem kibekkelni*, hagyni, hogy kifussák magukat.

A magam részéről kedveltem ezt a könyvet. Jó volt olvasni. Jó volt látni, hogy Barnás tud ilyet is – többé-kevésbé epikusnak lenni. Epikus íróból úgyis mindig hiány van itthon. Szerintem.

* Megjegyzem, az elbeszélő saját párkapcsolatában máshogy kezeli a nehézségeket – ott sokkal konstruktívabbnak tűnik. Jelezve, hogy az antiszocialitás azért olyan dolog, amivel lehet együtt élni.… (altro)