Van úgy, hogy a Jóisten* megunván a létéről-nemlétéről szóló vitákat, leszáll közénk, és hozzávág egy íróhoz egy egymillió dolláros ötletet. Márton László regénye ilyen ontológiai jelentőségű pillanat eredménye, és annak köszönheti nagyszerűségét, hogy felfedezi – no nem a holokausztot, hanem azt a perspektívát, amiből a holokausztot nem szokás vizsgálni**. Az Árnyas főutca tulajdonképpen egy fényképalbum, mégpedig üres fényképalbum, az író feladata pedig az, hogy újra benépesítse azt. Ez egy nagyon szimpatikus küszködés: Márton tulajdonképpen a történelemmel való irodalmi birkózásnak állít emléket, ahol a történelem ugyan a favorit (naná, világbajnoki címvédő a srác), de azért az a fineszes irodalom okozhat neki kellemetlen perceket, mert fantáziában meg empátiában nagyon erős. És bár az életbe nem hozhat vissza senkit, de az emlékezetbe igen, és azért az se semmi. Külön örömömre Márton úgy kezeli a témát, hogy közben bízik az olvasóban: felteszi, hogy az érti és érzi a borzalmat, ami a szöveg látszólagos lágysága, játékossága mögött van. Mert a kedélyesen magyarkodó paraván mögött néha olyan embereket találunk, akik ugyan felháborodottan utasítják el az emberellenes bűnöket – de csak azért, mert nem azok esnek neki áldozatul, akikre ők gondolnak.

* Ez az a Jóisten, akivel EP is beszélgetni szokott, ilyen értelemben nem teológiai, sokkal inkább irodalomelméleti kategória.
** Halkan teszem hozzá: azért Appelfeld Badenheim, 1939 c. remekműve valami nagyon hasonló megközelítést alkalmazott, azzal együtt, hogy ott az író személye sokkal kevésbé volt része a történetnek. ( )