Az egész egy újságcikkből indult. A Time 1967. október 27-én megírta, hogy ez a csibész, ez a semmirekellő, ez a ripacs Norman Mailer tajtrészegen bohóckodott a washingtoni pacifista tüntetésen. Erre válaszul Norman Mailer kénytelen papírra vetni saját verzióját: hogy ezzel szemben ő a washingtoni pacifista tüntetésen bizony igenis tajtrészegen bohóckodott A különbség pedig: ég és föld!

Ez a könyv mindenekelőtt az önirónia sziporkázó áradása. Az író megtalálja azt az elbeszélői pozíciót, ahonnan ez az egész történet egyszerre komikus és hiteles: kilép önmagából, és E/3-ban szemléli önmagát, a Regényírót, a Békeharcost, a pocakos, jobb napokat is látott figurát, aki mintha egy személyben testesítené meg a konzervatívok és a liberálisok legidegesítőbb tulajdonságait. Ez a fickó őszintén hisz saját zseniális írói kvalitásaiban, de annyira azért nem, hogy el tudja rejteni a sasszemű mesélő (önmaga) elől kétségeit, frusztrációit és sértődöttségét a bámész és értetlen külvilág iránt. Ez a fickó egyfelől a vietnami háborút a gonosz mesterkedésének tartja, ám csaknem ugyanennyire gyanakodva figyeli azt a tiltakozó tömeget (a konzum békeharcosokat: radikális feketéket és túlfinomodott liberális WASP-fehéreket), akikhez csatlakozni kénytelen. Ezek a kettősségek azok, amelyek megtöltik a dokumentumregényt üzemanyaggal: egy autonóm egyéniség önvizsgálata, aki megpróbálja több-kevesebb sikerrel összeforrasztani saját, tüskés világnézetét egy közösség világnézetével – bár úgy kell neki ez a közösség, mint púp a hátára.

Ez a könyv megkerülhetetlen dokumentum a vietnami háborúról – illetőleg a washingtoni erőszakmentes mozgalmakról, amelyeknek alighanem elévülhetetlen szerepe volt abban, hogy az USA végül kivonta erőit Vietnamból*. Ezt Hitler bizonyára úgy fogalmazta volna meg, hogy a Pentagonnál tüntetők „hátbadöfték” a kommunizmus ellen küzdő Amerikát – a kérdés természetesen túl bonyolult ahhoz, hogy én csak úgy ukkmukkfukk megoldjam, de azt hiszem, inkább csak nyilvánvalóvá tették, hogy ez a katonailag megnyerhetetlen háború egyben belpolitikailag is megnyerhetetlen. Persze ezt Mailer akkor még nem látta világosan – a könyv végkicsengése is inkább pesszimistának mondható –, de mi már innen, a jövőből megkockáztathatjuk ezt a kijelentést.

Nagyszerű könyv, gyönyörűen érzékelteti a forrongó amerikai ’60-as évek hangulatát és a békemozgalmak hátterét. Szükségeltetik hozzá mindazonáltal egy masszív történelmi érdeklődés, hogy értékeljük a különböző jobb- és baloldali irányzatokról szóló fejtegetéseket, valamint a sok moralizálást a korszak Nagy Amerikai Sorskérdéseiről. Ha ez megvan, akkor nincs is más dolgunk, mint élvezni ezt a helyenként pynchon-i (bukowski-i?) szövegáradást: Mailer unikális szóképeit és leírásait, és néha bad tripbe hajló kalandjait.

* Különösen a könyv második fele, ami – az első rész abszolút szubjektivitása után – megkísérli „történészi” alapossággal rekonstruálni az ominózus tüntetést. ( )

I enjoyed the book. Mailer? A walking, talking Ego that dominated the literary scene in America for far too long. ( )

This book to me had a lot of potential, but I just could not get into it. It was very dry. History doesn't have to be dry and yet this book was like the Sahara Desert to me. ( )

50 years later, knowing what we know now, it loses much of its currency. Still a good read. ( )

Gives one writer's perspective on the Vietnam War and how it tore our country apart. Provides details of several anti-war protests that Mailer attended. ( )